Buji Ferenc: AMI EGYETEMES ÉS AMI NEM. NÉHÁNY GONDOLAT A KATOLICITÁS PROBLÉMÁJÁRÓL

Ahogy a zsidó vallásnak a zsidóság etnikai korlátozottsága miatt nem lehetett reális igénye az egyetemesség,
(1) éppúgy fenyegeti a keresztény egyetemesség-igényt a gréko-latin kultúrába való bezárkózása:

azzal ugyanis, hogy saját kinyilatkoztatott lényegének (revelatio) értelmezésében (traditio) kizárólag a gréko-latin, vagy ha úgy tetszik, a hellén-hellenisztikus gondolkodásmódra és kulturális hagyományra támaszkodott, annak a veszélynek tette és teszi ki magát, hogy az etnikai korlátokat lerázva kulturális korlátokat épít maga köré.
Noha az Ószövetség »választott — zsidó — népéből« az Újszövetségben »Isten — transznacionális — népe« lett, amelyben annak, hogy valaki »zsidó vagy görög« (Gal 3,28), nincs jelentősége, vajon milyen esélyekkel és feltételekkel pályázhat egy hopi indián vagy egy kínai, egy eszkimó vagy egy tibeti, egy hindu vagy egy ausztrál bennszülött arra, hogy teljes jogú tagjává váljék ennek a transznacionális, de nem transzkulturális népnek? Milyen kilátásuk van arra, hogy áttörjék azt a hellenisztikus eredetű kulturális falat, amelyben született - s amely szinte elválaszthatatlanul összenőtt lényegi, kinyilatkoztatott magjával? Miért kellene a »könyvecskével« (gör. biblaridion) együtt »lenyelniük« (Jel 10,9) a köré szerveződő akcidenciákat is: azt a hellén-hellenisztikus-európai észjárást, amely a kinyilatkoztatást önmaga számára értelmezte? Mert mindaddig, amíg az ezen a kultúrkörön kívül élő ember kénytelen megtanulni görögül gondolkozni ahhoz, hogy a keresztény kinyilatkoztatáshoz hozzáférhessen és azt önmaga számára értelmezhesse, egyetemességről nem lehet szó. Az egyetemesség ugyanis nem azt jelenti, hogy mindenki keresztény lesz,2 hanem hogy mindenki keresztény lehet anélkül, hogy saját kulturális hagyományát fel kellene adnia: vagyis azt, hogy a kereszténység egyetemesen megragadható »út, igazság és élet« (Jn 14,6).
Nem kell különösebb éleslátás annak észrevételéhez, hogy jórészt e kulturális börtön volt az oka a keresztény misszió voltaképpeni sikertelenségének mindazokon a területeken, ahol egyrészt a hellenisztikus-poszthellenisztikus kultúra nem tudott meggyökerezni, másrészt nem sikerült az őslakosság kulturális gyökereit elszakítani - és különösen ott, ahol már egy másik világvallás állta útját. Noha a keresztények hajlamosak arra, hogy kizárólag saját missziós sikereikről vegyenek tudomást, a missziós eredmények képe korántsem alakul olyan kedvezően a keresztények számára. Ami a közismert vallási statisztikákat illeti, a keresztények elégedetten szokták konstatálni, hogy míg (1975-ös adat) csupán 608 millió muzulmánt tartanak számon a világon, a keresztények száma 1024 millió. A statisztikák azonban, mint ahogy az már természetükből következik, ezúttal is megtévesztőek. A végeredmények ugyanis, mint például az 1014 millió keresztény, úgy jönnek ki, hogy az összes úgynevezett »keresztény ország« (például Svédország, Magyarország, Kanada) összlakosságának számát összeadják, majd hozzászámítják ehhez a vegyes vallású országok (mint például keresztény--muzulmán szempontból Etiópia, Jugoszlávia, Szovjetunió vagy a Fülöp-szigetek) mindazon lakosait, akik - hogy az említett példánál maradjunk - nem mohamedánok. Ámde egy ilyen statisztika nem számol azzal a belső, helyi elvallástalanodási folyamattal, amely - talán csak Latin-Amerikát kivéve - éppen a keresztény országokban és területeken a legerősebb, míg például a muzulmán országokban szinte ismeretlen. A statisztikába így »keresztény ateisták« tíz- és százmilliói is belekerültek, és ami például a »keresztény Európát« illeti, e terület 550 milliós lakosságának a legnagyobb jóindulattal is csak egyharmada tekinthető vallásosnak, a fennmaradó kétharmad viszont máris 370 millió, ami természetesen levonandó a keresztény végösszegből. Ha pedig bevezetjük azt a faktort is, amelyre minden statisztika süket, nevezetesen a minőséget - vagyis azt, hogy milyen mértékben képesek az egyes vallások áthatni és meghatározni híveiket -, akkor a kereszténység iszlámmal szembeni előnye még inkább megkérdőjeleződik.
A számokon túl azonban azzal is szembe kell nézni, hogy a kereszténység az a »világvallás«, amelyiknek egyetlen más »világvallással« szemben sem voltak számottevő missziós sikerei,3 míg például az iszlám nemcsak a távoli hindu és buddhista Indonéziát volt képes meghódítani (hogy Indiáról ne is beszéljünk), de olyan tősgyökeres keresztény területeket is, mint a Közel-Kelet, Élő-Ázsia és Észak-Afrika.4 Európa krisztianizálása óta, amely a 13. század végén Finnország svéd keresztesek általi meghódításával fejeződött be, komolyabb missziós sikerei a kereszténységnek - Ázsia egyetlen keresztény országát, a Fülöp-szigeteket kivéve - csupán Latin-Amerika három nagy prekolumbiánus birodalmában, a maja, azték és inka birodalomban élő indiánokkal szemben voltak, valamint Közép- és Dél-Afrikában. Ami Latin-Amerikát illeti, a fennmaradó többi területen (Közép- és Dél-Közép-Amerika, Kolumbia, Venezuela, Brazília, Argentína) - nem is említve Észak-Amerikát -, szó sem lehetett jelentékeny missziókról, hiszen e területek keresztény lakosságának szinte kizárólagos többségét az Amerikába folyamatosan beözönlő portugál, spanyol, francia és angol telepesek, valamint az Afrikából áttelepített, tehát tökéletesen elgyökértelenített néger rabszolgák leszármazottjai alkották. Ami pedig Afrikát illeti, a kereszténységnek itt is csupán a nem muzulmán bennszülött (többnyire negroid) lakossággal szemben vannak esélyei. Igaz, Afrika összességében nézve is az a földrész, ahol a kereszténységnek a legnagyobb lehetőségei vannak küldetése teljesítésére.5 Ami pedig a kereszténység legújabb, kétségkívül látványos, bár meghatározónak még jó ideig nem mondható kelet-ázsiai (elsősorban koreai és tajvani) sikereinek hátterében áll, az nem annyira a közvetlen és aktív keresztény misszionálás, hanem egy szekularizálódással és dekulturálódással együtt járó elnyugatosodási folyamat, amely szinte törvényszerűen vezet százezreket és milliókat Nyugat vallásába, a világtörténet eleddig egyetlen »szekuláris vallásába»: a modern kereszténységbe. S miközben a kétes értékű távol-keleti missziós sikerek kapcsán a szekularizmus a kereszténység előhírnökének bizonyul, Nyugaton egy félrenevelt mostohagyerek benyomását kelti, amely mind vallásos, mind vallástalan formájában fenyegeti a kereszténységet: az előbbiben minőségileg (a keresztények hite és vallásuk iránti elkötelezettsége egyre formálisabbá válik), az utóbbiban mennyiségileg (a kiábrándultak és hitetlenek száma egyre gyarapodik). A nyugati szekuláris ember pedig - metafizikai unalmában — mindinkább vagy a kereszténység szektariánus bomlástermékeihez, vagy ezek - keresztény szekták mintájára képződő és szerveződő -távol- és közép-keleti vallási analógiáihoz fordul (»krisnások« stb.). A kilátások tehát sem a »már keresztény» (vagy »már nem keresztény«), sem a »még nem keresztény» világ felé nem olyan pozitívak, hogy a kereszténységnek ne kellene radikálisan átgondolnia belső és külső missziójának módszereit és lehetőségeit - hacsak, már ami ez utóbbit illeti, nem helyezkedik arra a cinikus álláspontra, hogy amit neki magának nem sikerült elérnie, azt majd csak eléri a keleti embert is kulturálisan elgyökértelenítő szekularizáció segítségével. Félő, hogy a kereszténység végleges diadala (ha egyáltalán még lehet erről szó, és szerepét nem vette át a lényegében ugyanazt takaró ökumenizmus teljesen nyugati eszméje) 6 kétes szövetségeseivel, a szekularizmussal és a szektarianizmussal együtt aratott pirruszi győzelem lesz.
A keresztény hittérítés története szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódott a múltban, és — mint fentebb már megállapítottuk - még ma is összekapcsolódik a »kultúrtérítés« történetével. A »vadakból« és »bennszülöttekből« »jó keresztényeket» faragni — ez csupán félsiker; az eredmény megalapozottá és visszafordíthatatlanná akkor válik, ha egyúttal »jó angolok» (hollandok, spanyolok, franciák stb.) is lesznek belőlük. Mert a kereszténység csak azokon a területeken ért el számottevő missziós sikereket, amelyeket előbb vagy egyidejűleg kulturálisan is - hogy finoman fejezzük ki magunkat -misszionálni tudott. Az egyetlen kivétel maga a hellén kultúra volt, amelyet a kereszténység csak úgy tudott meghódítani, hogy elfogadta azokat a tőle idegen kulturális és filozófiai kategóriákat, amelyek alapján önmagát a hellenisztikus ember számára értelmezte.
Hogy a kereszténységben miért éppen ennek a kulturális hagyománynak jutott ez a kiemelt szerep (vagy másképpen fogalmazva: miért éppen a kereszténységnek jutott az a kiemelt szerep, hogy a hellenisztikus kultúra magába fogadja?), annak minden bizonnyal geopolitikai és georeligiózus okai vannak. Egyrészt Palesztina római provincia volt, vagyis politikailag a Mediterraneum vonzáskörébe tartozott, másrészt egy vallási vákuum is ebbe az irányba egyengette a kereszténység útját. Az Izrael és az Emberfia »házasságából« született kereszténység tehát pogány-görög nevelőszülők között nőtt fel, s így magán viselte és viseli öröklött adottságain túl évszázados neveltetésének nyomait is. Mi, akik itt vagyunk, ennek a felnövekedésnek és kibontakozásnak a végpontján, magától értetődően ezt a fejlődést tartjuk az egyetlen adekvát, sőt az egyetlen lehetséges fejlődésnek — hiszen más útja ennek a kibontakozásnak nem is volt, csak többé-kevésbé heterodox leágazásai (lásd indiai malabárok és malankárok, etióp monofiziták, palesztinai zsidókeresztények stb.). Pedig bizonyos fundamentalisztikus fatalizmus nélkül aligha lehetne kétségbe vonni, hogy egyrészt más kultúrmiliőben felnövekedve a kereszténység másmilyen lett volna, éspedig nem is elsősorban dogmatikus formuláinak tekintetében, hanem egy olyan, ennél sokkal mélyrehatóbb tekintetben is, hogy például nem lett volna kodifikált dogmatikája; másrészt pedig nem lehet kétségbe vonni, hogy a kereszténység kibontakozása többé-kevésbé megfelelően más, nem görög kulturális tradíciók közepette is végbemehetett volna. Mert ha a gréko-latin út az egyedüli és kizárólagos út, akkor a kereszténységgel kapcsolatban szó sem lehet univerzalitásról, csak kulturális partikularitásról, s ebben az esetben a kereszténység világvallássá növekedése egy kulturális uniformizálódás következménye volna.
A kereszténység kétezer éves - gréko-latin - kibontakozása vitathatatlanul adekvát kibontakozás volt e kulturális beállítódás számára.7 Nem nehéz azonban belátni, hogy ez az megfelelés a kezdet (kinyilatkoztatás) és a jelen végpont között áll fenn csupán, és egy másfajta kibontakozási folyamat egy másik végpontot eredményezett volna. Egy kínai, perzsa vagy indiai számára a mi végpontunk, a mi kereszténységünk idegen és érthetetlen - vagyis nem megfelelő. Minden kultúrkörnek biztosítani kellene a lehetőséget arra, sőt minden kultúrkört ösztönözni kellene arra, hogy önmaga viszonylatában teremtsen egy megfelelő kinyilatkoztatás-értelmezést, mégpedig egy olyan kinyilatkoztatás-értelmezést, amelynek mértéke maga a kinyilatkoztatás lenne, vagy - ha mindenáron mértékként akarunk ragaszkodni saját igazságainkhoz a kinyilatkoztatással kapcsolatban - maguk a dogmatiko-teológiai alaptételek.8 Mert az indiai embernek is elvitathatatlan joga, hogy ne adja fel saját kulturális belegyökerezettségét, gondolkodásmódját, több ezer éves fogalmi eszköztárát, hanem a kinyilatkoztatást saját hagyományának fényében értelmezze. Természetes, hogy esze ágában sincs olyan tőről-metszett hellenisztikus terminus technicusokkal bajlódni, mint például a hüposztászisz (személy) vagy phüszisz (természet), amelyek történetesen kétezer év teológiai gondolkodásának kulcskifejezései. Mindazonáltal ha a hellén-hellenisztikus kulturális hagyomány mint a kereszténység kibontakozásának szellemi környezete nem is illeszkedik tökéletesen és maradéktalanul a keresztény kinyilatkoztatáshoz, viszonylagos elsőbbsége mellett mégis két érv szól. Az egyik éppen vallási közömbössége, vagyis az a tény, hogy a görög kulturális hagyomány az összes tradíció közül messze a legkorábban szakadt el vallásától, vagyis a gondolkodás és a kultúra messze a legkorábban kezdett el profanizálódni, vagy ami ugyanaz, szekularizálódni, helyet adva így — akárcsak a jelenkor euroamerikai posztkeresztény kultúrája - a legkülönfélébb zavaros és szinkretikus vallási próbálkozásoknak.9 A másik pedig az a vitathatatlan tény, hogy a bibliai gondolkodási struktúra egésze az összes nagy kulturális hagyomány közül a göröghöz áll a legközelebb, éspedig nem utolsósorban a zsidó kultúra részbeni hellenizálódása következtében (az újszövetségi iratok döntő többsége görögül keletkezett). Sőt már az újszövetségi szerzők is sok esetben kénytelenek voltak közvetlenül a görög gondolkozás! hagyományhoz fordulni. Jellegzetes példája ennek a Jánosi Logosz-teológia, ami egy par excellence hellenisztikus terminus technicusra épül. Nyilvánvaló, hogy ha János evangélista nem Efezusban »működik«, hanem Benáresz-ben, nem a görög Logosz-teória alapján értelmezi a hinduk számára Isten Fiát. Persze idézhetők itt olyan példák is, amelyek nem támogatják a »görög út« elsőbbségét. Mindjárt itt van a megtestesülés dogmája, amely előtt a görög ember éppúgy értetlenül állt, mint a zsidó, s míg ez utóbbi, ha részben el is fogadta,10 anélkül tette, hogy mikéntjére magyarázatot mert volna keresni, addig az előbbi ezt a magyarázatot évszázadokon keresztül kereste-csiszolgatta-bonyolította, mégpedig egy olyan terminológia segítségével, amely a biblikus gondolkodástól a legteljesebb mértékben idegen.11 Ezzel szemben egy hindu semmiképpen nem állt volna értetlenül e tény előtt, és éppen ezért nem is bonyolította volna túl, mint a hellenisztikus gondolkodás, hiszen az inkarnáció fogalma a hindu ember számára korántsem volt ismeretlen. Mindazonáltal vannak olyan speciálisan héber doktrínák, amelyek kivétel nélkül minden gondolkodási hagyomány előtt ismeretlenek s érthetetlenek. Ilyen például a világvége monstre eseménye, a feltámadás, amely a kínai vagy indiai ember előtt éppen annyira abszurd, mint a görög ember előtt (vő. ApCsel 17,31k), aki úgy istenigazából mind a mai napig nem érti, hogy miért kell feltámadnia, ha egyszer lelkében eleve halhatatlan; vagyis nem érti, hogy miért kell egyszerre (»is - is«) két választ is adni és fenntartani egyetlen kérdés részére, amikor azok alternatív (»vagy - vagy«) megoldásoknak látszanak. Mert egy olyan ember számára (és a görög is ilyen ember volt), aki a maga részéről már megoldotta a továbbélés és a halhatatlanság problémáját, a feltámadás gondolata értelmét veszti.12
Mindezek a példák pontosan arra világítanak rá, hogy az úgynevezett pogány (héb. goj) kulturális és gondolkozási hagyományok közötti különbségek csupán relatív különbségek, még ha a görög tradíció elsőbbségét el is ismerjük. Ez pedig azt jelenti, hogy a keresztény lényeg (lat. revelatio) szempontjából a hellén-hellenisztikus kultúra csupán egy aspektus, egy nézőpont, egy arculat: egy olyan körcikk, amely csúcsában azonos e lényeggel. Éppen ezért más körcikkek is elképzelhetők, amelyeknek ugyanez a lényegi pont a csúcspontjuk - még ha olyan nagy részt nem is hasítanak ki a kör egészéből, mint a gréko-latin hagyomány. Mert vajon menynyivel indokoltabb Krisztus egyetemes, nemre, fajra, kultúrára tekintet nélküli üzenetét a görög Platón alapján értelmezni, mint a kínai Lao-ce alapján? Mennyivel Arisztotelész alapján, mint Kung-fu-ce alapján? Mennyivel megfelelőbb a keresztény kinyilatkoztatás szempontjából az újplatonikus Plótinosz, mint az advaita Sankara, Cicero mint Patandzsali, Seneca mint Csuang-ce? Mennyivel »keresztényebb« az újplatonizmus, mint a védánta, vagy a sztoa, mint a szánkhja? A keleti ember teljesen más kultúrát hozott létre, mint a nyugati, és ezzel kapcsolatban elég csak összevetni a japán és tibeti rituális zenét a középkori Nyugat rituális zenéjével, a gregoriánnal. Kell, hogy a keleti ember is méltónak találtasson arra, hogy a kinyilatkoztatást, ezt az egyetemes igényű üzenetet saját kultúráján, saját észjárásán keresztül ragadhassa meg. Mert ahhoz, hogy a kereszténység valóban egyetemes csúcsa és beteljesítője legyen minden kereszténység előtti vallási megnyilvánulásnak, és hogy minden, Krisztus utáni vallási megnyilvánulás természetesen oltódjon bele a kereszténység ágába, ahhoz a kereszténységnek egyetemes alapokkal kell rendelkeznie: képesnek kell lennie arra, hogy önmagába integrálja az összes tradiciokulturális arculatot. Képesnek kell éreznie önmagát a kulturális kompatibilitásra.13
***
Noha az egyetemesség nem egyenlő a kulturális kompatibilitással, ez utóbbi az előbbinek elengedhetetlen feltétele. E feltétel azonban látszólagosan megkerülhető egy módon, éspedig — a kereszténység esetében - a keresztény misszióval szemben ellenállást tanúsító régiók kulturális uniformizálása révén. Egy ilyen módon egyeduralomra jutott kereszténység azonban ugyancsak uniformis, s nem univerzális lenne, hiszen megszűnnének azok a különbözőségek, amelyekkel szemben univerzalitásának tanújelét adhatná: vagyis többé nem lennének olyan, kulturálisan differenciált területek, amelyekkel szimultán kapcsolatot tudna létesíteni.
Ha az egyetemesség két formája, az extenzív és az intenzív közül csupán az utóbbival foglalkozunk, amely szerint a keresztény kinyilatkoztatás mindenkinek szól (extenzív egyetemességen az értendő, hogy mindenki meg is hallgatja és el is fogadja), sőt ha ezt sem aktuális, hanem csak virtuális értelmében vesszük (mindenkinek szólhat),14 akkor is két nehézséggel kell szembenéznünk. Először is a kereszténység üzenete nem szólhat, hanem csupán szólhatna mindenkinek, amennyiben a kereszténység történelmi formája kiiktatná gréko-román kulturális monopóliumát. Vagyis éppen azért, mert e lehetőségnek a külső mellett belső akadályai is vannak, indokolt a feltételes mód használata. Másrészt pedig a kereszténységnek nem csupán egyetemességét kell bizonyítania, hanem az összes többi vallási forma akatolicitását is.15 Két egyetemesség ugyanis egy területen belül kizárja egymást. Vagyis ha a kereszténység elismerné bármelyik másik vallás egyetemességét vagy egyetemesség-igényét, ezzel rögtön határt szabna önmagának. Márpedig igen sok vallási alakzat tart igényt egyetemességre - természetesen mindegyik belső érvekre támaszkodva; ez nyilvánvalóan érvényes a kereszténységre is. Minden vallás hivatkozhat a saját szent könyvére, a saját tanítására, sőt - ha az egyetemességet ezekhez köti — akár szám-, tér- és időbeli kiterjedésére is.16 Ám egy ilyen belső kiindulású és megalapozottságú »bizonyítás« csupán belső érvényességgel fog rendelkezni: az érvelés ugyanis egy circulus vitiosuson alapul (azért egyetemes egy vallás, mert azt állítja magáról, hogy egyetemes). Bármelyik vallás ilyen módon levezetett egyetemesség-igényét egy másik vallás joggal tarthatja helyi kérdésnek. Ámde lehet-e az egyetemesség helyi kiindulópontú és megalapozottságú helyi kérdés? Magától értetődően nem.
Az tekinthető egyetemesnek, ami magára az emberre mint olyanra tartozik. Nem egyes emberekre, nem az emberekre (»úgy általában«), sőt még csak nem is az emberiségre — hanem magára az emberre. Az emberi renden belül ugyanis az »emberiség« általános (lat. generális), míg az »ember« egyetemes (lat. universalis) fogalom. És míg az általánosság teljes mértékben a számok függvénye, az egyetemesség érzéketlen a számok iránt: nem mennyiségi kérdés. Ilyen módon a keresztény egyetemesség eszméje a legszorosabb összefüggésben van azzal, hogy megalapozott-e »a lélek természete szerint keresztény» tertullianusi gondolata. Ha ugyanis igen, akkor a kereszténység egyetemességéhez nem férhet kétség - még akkor sem, ha csupán néhány ember lenne keresztény, sőt voltaképpen még akkor sem, ha egyetlen keresztény sem élne a földön. A tertullianusi formula ugyanis a lélek természete szerinti keresztény voltának kimondásával együtt kimondja az ember természete szerinti keresztény voltát is — és ez maga a keresztény egyetemesség.
A kérdést tehát nem úgy kell feltenni, hogy vajon egyetemes-e a kereszténység, hanem úgy, hogy keresztény-e természete alapján az ember. Az igenlő válasz természetesen két dolgot foglalna magában. Először is azt, hogy e tekintetben az emberiség - minthogy természete ellenére legnagyobb részében nem keresztény — döntően természetellenes állapotban lenne; másodszor pedig azt, ami az iménti észrevétel másik oldala, nevezetesen hogy ebből a szempontból például a buddhizmus, az iszlám vagy a hinduizmus mindenestől természetellenes fejlemény volna. A vallások tekintetében ugyanis az egyetemesség azzal van összefüggésben, illetve ezzel kapcsolatban azt kell kimutatni, hogy egy vallás tulajdonképpen nem egy, hanem a vallás. Ha tehát a kereszténység egy vallás, akkor nem egyetemes. Csak akkor egyetemes, ha a vallás - és ebben az esetben még a »világvallás« minősítés is értelmét veszítené. Ámde ha a kereszténység a vallás, akkor az összes többi »világvallás« — a többi vallásról nem is beszélve - nemcsak hogy egy vallás nem lehet, de — és itt érkezünk el az egyetemesség-igény végső konklúziójához — vallás sem a szó igazi értelmében. Az egyedül egyetemes a-vallás ugyanis nem tűrhetné számtalan egy-vallás létét. Mert ha a kereszténység mint vallás egyetemes lenne, akkor nemcsak mint kereszténység lenne egyetemes, hanem mint vallás is. S ez pedig azt jelentené, hogy amilyen mértékben egy vallás nem kereszténység, vagyis amilyen mértékben az egy-vallás nem azonos az a-vallással, olyan mértékben nem is lenne vallás.17
A keresztény egyetemesség tertullianusi megfogalmazásának tehát rendkívül súlyos folyományai vannak; viszont éppen ezek alkalmasak arra, hogy szembesítsék a kereszténységet egyetemesség-igényének voltaképpeni lényegével. Mielőtt még annak rövid vizsgálatába fognánk, hogy a »lélek« (ember) valóban keresztény-e természete szerint, helyesbítenünk kell magát a kérdést. A voltaképpeni kérdés ugyanis nem a lélek keresztény vagy nem keresztény volta, hanem az, hogy vajon a kereszténység lelki-e vagy sem, emberi-e vagy sem — a »lelki« és az »emberi« eredendő, primordiális természetének megfelelően. Ugyanis nem a lélek a kérdéses, hanem a keresztény és a kereszténység. Mert a tertullianusi formulát a mi szempontunkból csak egy hajszál választja el attól az állásponttól (s így ez utóbbi alkalmas is az előbbi abszurditásának leleplezésére), amely szerint »Isten természetétől fogva keresztény«. Ha ugyanis még az egyik részesedésének mértéke a másikban maradéktalan is, nem a lelki részesedik a keresztényben, hanem a keresztény a lelkiben; nem a lélek kerül összhangba a kereszténységgel, hanem a kereszténység a lélekkel.18 Ha tehát ennek a tertullianusi formulának a helytálló/nem helytálló voltát vizsgáljuk, akkor mindenekelőtt arra kell rákérdeznünk, hogy melyik és milyen kereszténység az, ami összhangban, sőt megfelelésben van a lelki és az emberi eredendő természetével. Mert világos, hogy itt az egymásnak ellentmondó felekezeti akcidenciákat éppúgy le kell vonnunk a kereszténységből mint egészből, mint ahogy a kereszténység gréko-hellén dogmatiko-teológiai felépítményének tekintélyes részét is.19 Ezek szerint a helyesbített tertullianusi formula kizárólag egy mindeddig meghatározatlan - és valóban nagyon is nehezen meghatározható - keresztény lényeg tekintetében lehet csupán érvényes.
Ha csupán ennek a keresztény lényegnek a vonatkozásában is, de elfogadjuk akár a tertullianusi elvet, akár annak helyesbített változatát, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: vajon nem arról van-e itt szó, hogy a kegyelmi (a keresztény) csupán a látens és/vagy potenciális természet kibontakoztatása? És vajon nem képzelhető-e el ugyanennek a természetnek a kibontakozása egy ilyen speciális, külső kegyelmi aktus (kinyilatkoztatás) nélkül is? Aligha válaszolható meg mindkét kérdés másként, mint igenlően, s ez egyúttal arra is rávilágít, hogy a kegyelem sohasem lehet univerzális. A kegyelem mindig különleges (vagy esetleg általános), de soha nem univerzális. Mert ha az lenne, vagyis egyetemesen érvényes volna, akkor azonmód természetes lenne. S ennek alapján kimondható lenne az, hogy a természet univerzalizálódott kegyelem.20
Az univerzális keresztény lényeg tehát az a terület, ahol az eredeti természete szerinti lélek és ember (az egyetemes), valamint a keresztény (a speciális) fedi egymást. A fentiekből nyilvánvaló, hogy más vallások részesülését az egyetemességből kétségbe vonni nem lehet — esetleg e részesülés mértékén lehet vitatkozni. Nem lehet kétségbe vonni már csak azért sem, mert ennek nincs reális alapja, másrészt mert bizonyíthatatlan, s végül is mert egy ilyen kétségbe vonásnak maga után kellene vonnia a vallások létének tagadását (vö. a-vallás — egy-vallás). Ha tehát a specifikus vallási formációk közül egyiknek-másiknak van univerzális gyökere, vagy legalábbis terrénuma, akkor pontosan ezek a »partikuláris egyetemességek« alkotják az egyetlen és egyetemes religiózus szemléletet és beállítottságot. Azt az univerzális, az ember első és végső rendeltetését megjelenítő és megvalósító szemléletet és beállítottságot, amely egyúttal természetes is a »természet» időben primordiális, időtlenben ideális,21 tehát Isten által elgondolt értelmében. Ez a primordiális (aranykori, vagy - ahogy a hinduk mondják - szatjajugai) természet aztán az idők folyamán részben elsüllyedt, vagyis virtualizálódott, részben kontinuus módon fennmaradt (traditio perennis), részben fölfedetett (gör. apokalüpszisz = kinyilatkoztatás, fölfedés). Egyedül ez az ideális-primordiális tudás és beállítottság az, ami egyetemes, vagyis univerzális, vagyis katolikus lehet. Katolikus lehet nemcsak azért, mert magára az emberre (és nem az emberekre vagy az emberiségre) tartozik, és magával az emberrel van vonatkozásban, hanem azért is, mert természetes — vagy ami ugyanaz: mert az ember primordiális és principiális rendeltetésével függ össze.22

JEGYZETEK
1 A zsidó prozelitizmus ennek csak látszólag mond ellent, ugyanis a prozelita a zsidó vallás átvételével de jure a zsidóságon mint etnikai kategórián belülre került. A zsidó prozelitizmus nem az etnikai határok vallási meghaladását demonstrálja, hanem e határok tágíthatóságát. Egy olyan populációban, amelyben az etnikai »magerők« erősebbek, mint a vallásiak, egyetemességről különben sem lehet szó.
2 Ebben maga az Emberfia is erősen kételkedett. Vö. Lk 18,8: »Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?»
3 Érdemes ebből a szempontból megfigyelni, hogy a keresztény hittérítést a muzulmán területek mennyire »hidegen hagyják«. Míg azonban a muzulmánok misszionálásának legfőbb akadálya merev és kategorikusan elutasító magatartásuk, a hinduk esetében a legnagyobb nehézséget éppen rendkívüli, egy keresztény számára már-már bosszantó toleranciájuk képezi: az, hogy minden további nélkül hajlandók elismerni Jézust Isten egyik megtestesüléseként, a Bibliát pedig az inspirált könyvek egyikeként.
4 A Balkánon a török kiverése után is legalább 5 millió, részben török, részben nem török muzulmán maradt, valamint Európa egyetlen mohamedán - és/vagy néhány évtizeden keresztül egyetlen ateista - országa: Albánia.

Julius Evola, a tekintélyelv elengedhetetlenségéről...

"(...) ha van terület, ahol a tekintélyelv természetesnek, legitimnek és elengedhetetlennek tűnik, az éppen  a tudás területe. Annak aki nem tud, el kell ismernie annak a tekintélyét, aki tud, aki birtokában van a tudásnak és azoknak az eszközöknek, amelyeket a hosszú tapasztalat és a hagyomány alkalmasnak ítélt a tudás átadására. Ebben nincs semmi megalázó."


In.: "Jobboldali fiatalok kézikönyve"
Kvintesszencia Kiadó, Debrecen. 2012.

Bogár László: A demokrácia babonája.

A választásokhoz kapcsoló előzetes regisztráció tervezete, illetve Orbán Viktor néhány demokráciára vonatkozó megnyilatkozása újra éles vitákat provokált. A Nyugat számára a legszentebb alapigazság annak a feltételezése, hogy a nyugatias modernitás, vagyis az, amit ma demokráciaként ismerünk, az emberiség számára a történelem végét jelenti. Ezzel ugyanis létrejön minden létező világok legjobbika. Különös módon a nyugati gondolkodás itt önmaga lételméleti lényegével is szembekerül, hisz a nyugatias gondolkodás egyik alapvető dogmája a végtelen fejlődés axiómája.

Ha viszont ez helytálló, akkor idővel a demokráciát is evidens módon fel kellene váltania valami másnak. A felvilágosodás annak idején a sötét középkortól próbálta magát megkülönböztetni saját megnevezésével. Azt állította, hogy a középkor babonái helyére ő a tiszta ész logikáját állítja majd, és ezzel a létező világok legjobbika jön létre. A világban az elmúlt néhány évszázad alatt lejátszódó történések, és a világ mai állapotának fényében aligha kell e feltevés nyilvánvaló képtelenségét bizonygatni. Mindössze annyi történt, hogy a tradicionális, szakrális mitológiák, azaz babonák helyett a nyugati modernitás új babonákat eszkábált. Ezek közül a legismertebb a pozitivista-szcientista babona, az evolucionarista-progresszivista babona, a materialista-hedonista babona, és végül az egalitáriánus-demok­rácionista babona. 

Az első arra a feltételezésre épül, hogy a nyugatias tudomány a maga mentális sémáival előbb-utóbb képes lesz a létezés minden kérdésére választ adni, amire meg esetleg mégsem, az a kérdés nincs is. A második arra a feltételezésre épül, hogy a világ folytonos fejlődésben van, és ami ma létezik, az minden eddigi létezőnek a csúcspontja. A harmadik arra a feltételezésre épül, hogy a világ döntően anyagi természetű, és az ember alapvető feladata az anyag által kiváltható érzéki gyönyörök élvezete. És végül az utolsó, amelynek lényege, hogy minden ember egyenlő, és az egyenlő emberek számbeli többsége automatikusan az igazság birtokában van.

Nos, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ez utóbbi feltételezést. Mint köztudott, a civilizációt építő ember elmúlt tízezer évének döntő többségét nem demokratikus feltételek között élte le, és ehhez képest ma is megrendítő hatású kulturális teljesítményekre volt képes. A nyugatias berendezkedés demokráciája legfeljebb egy-két száz éves múlttal bír, és máris számos jelét adja a hanyatlás, felbomlás súlyos tüneteinek, míg például az ősi Egyiptom négyezer éven át volt képes fenntartani egy olyan ma is bámulatra méltó világot, amelynek teljesítményeit nem hogy utánozni, de többnyire megérteni sem tudjuk.

Az emberi egyenlőség kérdése kizárólag a nyugatias modernitás jellegzetessége és a francia forradalommal robbant be a közbeszédbe. Tegyük hozzá, a francia forradalom leghatékonyabb egyenlősítő gépezete a vérpad, vagyis a guillotine volt, és ez azért nem igazán demokratikus érv. Ma már tudjuk, hogy ennek az eleve alaptalan feltételezésnek a valóságos célja éppen az volt, hogy a „minden ember egyenlő” felkiáltással lehetővé tegye, hogy a korlátlanul manipulálható tömeg mögül gyakorolhassa hatalmát egy törpe kisebbség minden addiginál kegyetlenebb diktatúrája. Az úgynevezett demokrácia születésének e brutális, és máig is minden embert iszonyattal eltöltő szimbólumát azért kell kötelezően minden július 14-én megünnepelni Franciaországban és szerte a világon, hogy így kizárható legyen minden ezzel ellentétes megközelítés.

Az egalitáriánus-demokracionista babona alapvető célja tehát az, hogy a hatalmi rendszer addigi átláthatóságát felszámolja. A klasszikus hatalomgyakorlási formákban ugyanis még átlátható hierarchia volt, és a döntést hozó uralkodó, illetve uralmi elit közvetlenül volt felelős tetteiért. A demokrácia rendszere ezt az átláthatóságot számolta fel. A döntéseket formálisan egy olyan rendszerre bízta, ahol látszólag az egyenlő emberek gyülekezete dönt, de olyan egyenlő embereké, akik leginkább a teljes informálatlanságukban, következésképp korlátlan manipulálhatóságukban „egyenlők”, igaz, abban nagyon. És a fékek és ellensúlyok léte semmit sem változtat, mert az ezeket biztosítani hivatott intézmények ugyanúgy a manipulatív rendszer fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, ugyanis a cinikus és gátlástalan uralmi elitek kezében vannak.

A nyugatias demokrácia tehát valójában kezdettől fogva, és nyilván ma is a világtörténelem legravaszabb diktatúrája. És egyben a legveszélyesebb is, mert a valóságos hatalom ezzel tökéletesen láthatatlanná, következésképp ellenőrizhetetlenné válik. Döntéseinek és tetteinek következményeiért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Ha a pusztító következmények már nagyon súlyosak, akkor legfeljebb beáldozza az épp akkor uralkodó elit bábfiguráit, s másokat, de mégis ugyanolyanokat hoz a helyükre. Ezt elnevezi demokratikus kormányváltásnak. Egy darabig a meglévő garnitúrákat csereberélgeti, aztán mikor már mindegyik elhasználódott, akkor létrehoz egy újabb sorozatot, mindezt pedig rendszerváltásnak nevezi. A mai, egyre súlyosabb globális válság azt jelzi, hogy erre az ellenőrizhetetlen diktatórikus világerőre most kezdenek visszahullani planetáris diktatúrájának pusztító következményei. Azt persze aligha remélhetjük, hogy a helyzet a közeli jövőben megváltozik, de legalább próbáljunk szembesülni a demokrácia végzetes csapdájával.

René Guénon, A modern világ válsága. (részlet)

"Szemügyre véve a modern kort, a legfeltűnőbb a szakadatlan nyüzsgés, a loholás, a nyughatatlanság, s általában a folytonos változás és az egyre rohamosabban növekvő sebesség és az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel való versenyfutás; szétaprózódás a sokféleségben, amelyet nem egyesít már többé egy magasabb princípium ismerete. Analízis analízis hátán a hétköznapi életben, a tudományos elméletekben, az emberi aktivitás szélsőséges, végnélküli elaprózódásához és menthetetlen széteséséhez vezetetve minden olyan szinten, amelyben emberi aktivitás egyáltalán végbemehet. Szintézisképtelenség, dekoncentráció, amely utóbbi ellentéte pedig oly feltűnő a keleti szemekben; nos ezek a magától értetődő, elkerülhetetlen következményei az egyre fokozódó materializálódásnak, tudniillik maga az anyag nem más, mint az osztás és a multiplicitás alapelve; mellesleg ez az, amiért a materializmus a népek és emberek közt szigorúan csak viszályt, háborút és számtalan súlyos emberi konfliktust képes szülni. Mélyebb anyagba süllyedés: egyre szélesebb körű megoszlás, egyre több viszály, az ellenerők egyre nagyobb mérvű aktivitása, hatalombitorlása. Ezzel szemben az ember minél inkább felemelkedik a tiszta spiritualitáshoz, annál inkább részesévé válik az egységnek, ami kizárólag az egyetemes princípiumok elfogadó igenlése révén valósítható meg."

René Guénon: A tradícióellenességtől az ellentradicionalitásig.

Az előző fejezetben olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyek - akárcsak az összes többi, modern világhoz tartozó dolog - gyökeresen antitradicionálisak; bizonyos értelemben azonban túllépik a puszta tagadásként felfogott "antitradíciót", ugyanis egy olyasvalami felé vezetnek, ami tulajdonképpen már "ellentradíciónak" nevezhető. E kettő különbsége hasonló ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet korábban a deviáció és a felforgatás kapcsán említettünk, és megfelel az egészében vett antitradicionális akció már vizsgált két fázisának. Az "antitradíció" legteljesebb kifejeződését abban a materializmusban találja, amelyet "integrálisnak" lehetne nevezni, és ez a múlt század vége felé tetőző materializmus; ami az "ellentradíciót" illeti, ennek még csak előzetes jeleit láthatjuk, éspedig mindazoknak a dolgoknak a képében, amelyek így vagy úgy hamisítványaivá igyekeznek válni magának a tradicionális eszmének. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy éppúgy, ahogy a magát "antitradícióként" kifejező "szolidifikatív" tendencia képtelen elérni végső határát, mivel e határ minden lehetséges létezésen kívül, illetve minden lehetséges létezés alatt van, várható, hogy ez a törvényszerűség fog vonatkozni a felbomlás felé irányuló tendenciára is, amely viszont az "ellentradícióban" fejezi ki magát. Míg a ciklus, végére nem érve, be nem teljesedik, a megnyilvánulás voltaképpeni feltételei magától értetődően megkövetelik, hogy ez így legyen; amennyiben pedig a ciklus valódi végét nézzük, az egy "helyreállítást" feltételez, amelynek következtében - ahogy azt már jeleztük - az "ártalmas" tendenciák "transzmutálódni" fognak, hogy határozottan jótékony" eredményre vezessenek. Sőt, az összes próféciák jelzik (a kifejezést természetesen helyes értelmében használva), hogy az "ellentradíció" szemmel látható győzelme csak egy múló győzelem lesz, és abban a pillanatban, amikor ez a diadal már-már beteljesedni látszik, spirituális befolyások fogják szétrombolni, amelyek, hogy a végső helyreállítást elősegítsék, e ponton be fognak avatkozni. (1) Egy ilyen közvetlen beavatkozás ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a választott időben véget lehessen vetni a ciklikus megnyilvánulásba foglalt összes lehetőségek legfélelmetesebbjének és "legsátánibbjának"; azonban ennyi éppen elég a várható jövő elővételezéséből, és most tovább kell folytatnunk az "ellentradíció" voltaképpeni természetének tüzetesebb vizsgálatát.
Éppen ezért ismét utalnunk kell arra a szerepre, amelyet az "ellenbeavatás" játszott: miután ugyanis, mint a modern mozgalmak láthatatlan inspirátora, mindeddig homályban maradt, végül is - ha e kifejezés egyáltalán helyénvaló itt - "exteriorizálni" fog valamit, ami olyan lesz, mintha csak az igazi tradíció másolata volna, legalábbis annyira teljes és annyira pontos másolata, amennyire bármiféle másolat veleszületett korlátozottságai ezt megengedik. Ahogy, mint magyaráztuk, a beavatás ténylegesen képviseli a tradíció szellemét, az "ellenbeavatás" is hasonló szerepet fog játszani az "ellentradíció" tekintetében; nyilvánvalóan azonban rendkívül helytelen volna "szellemről" beszélni a második esetben, mivel az éppen arra vonatkozik, amelyből a szellem a legteljesebb mértékben hiányzik, sőt arra, amely diametrikus ellentéte volna, ha a szellem alapvetően nem lenne túl minden szembenálláson; mindazonáltal a szembenállását kétségtelenül megkísérelték, és ezt a korábban már több ízben is említett, fordított árnyék módjára történő utánzás kíséri. Ez az, amiért az "ellentradíció", bármennyire is messzire menjen az utánzásban, a paródián kívül sosem érhet el mást, viszont az összes paródia legszélsőségesebbike és leggigantikusabbika lesz, és - a modern világ összes hamisításának ellenére is - ez idáig mi még csak roppant halvány előképét és fölöttébb részleges próbálkozásait láttuk; ami az egyesek által közelinek tekintett jövőt illeti, valami sokkal félelmetesebb van készülőben, és a mai események egymásra következésének fokozódó sebessége e közelség jele. Szükségtelen mondani, hogy - az úgynevezett "próféciák" követőinek szokásával ellentétben - többé-kevésbé pontos dátumok meghatározására még csak kísérletet sem teszünk; és még ha lehetőség is volna ilyen időpontok meghatározására a ciklikus periódusok pontos hosszúságának ismerete révén (és az ilyen esetekben a fő nehézség mindig a számítás alapjául szolgáló helyes kezdőpontok megállapításában van), az eredményt illetőleg akkor is szigorú óvatosságra lenne szükség, éspedig olyan okokból kifolyólag, amelyek pontosan ellentétesek azokkal, amelyek az eltorzított jövendölések tudatos vagy öntudatlan terjesztőit ösztönzik, vagyis azért, hogy még csak ne is kockáztassuk az együttműködést a világunkban uralkodó szorongás és zavar további növekedésével.
Bárhogyan is legyen, ami lehetővé teszi, hogy a dolgok eddig jussanak, vagyis az "ellenbeavatás" (és ez az, amit le kell szögeznünk) nem tekinthető merőben emberi találmánynak, vagyis olyannak, mint ami semmiképpen sem volna megkülönböztethető természete alapján az egyszerű "álbeavatástól"; valójában sokkal többről van itt szó, mint az "álbeavatás" esetében, és hogy ténylegesen is sokkal többről lehessen szó, ahhoz bizonyos értelemben - amennyiben valódi eredetét nézzük - abból az egyedülálló forrásból kell származnia, amelyhez minden beavatás kapcsolódik, egy olyan forrásból, amelyből mindaz származik, ami - hogy általánosan fogalmazzunk - világunkban "nem-emberi" elemet hordoz; azonban az "ellenbeavatás" ebből a forrásból egy végsőkig vitt degenerálódás folytán származik, és a "végsőket" itt az a "fordítottság" képviseli, amely a tulajdonképpeni "sátánizmust" alkotja. Egy ilyen degenerálódás nyilvánvalóan sokkal alapvetőbb, mint egy csupán bizonyos fokig deviáns tradíció degeneráltsága, sőt még egy megcsonkított és csak alacsonyabb részeiben továbbélő tradíció degeneráltságánál is gyökeresebb; többről van itt szó még azoknál a halott tradícióknál is, amelyeket már annyira magukra hagyott a szellem, hogy saját céljai érdekében maga az "ellenbeavatás" használhatja fel "maradványaikat", mint korábban magyaráztuk. Ez logikusan vezet ahhoz a gondolathoz, hogy ennek a szélsőséges degenerálódásnak messze vissza kell nyúlnia a múltba; és, bármenynyire is homályos eredetének kérdése, van némi valószínűsége annak a gondolatnak, hogy egy olyan kontinenshez tartozó ősi civilizáció perverziójához kapcsolódhat, amelyik a jelen Manvantara kataklizmáiban tűnt el.(2) Mindenesetre aligha szükséges mondani, hogy mihelyt a szellem visszavonult, többé még csak beszélni sem lehet beavatásról; az "ellenbeavatás" képviselő valójában éppen annyira nincsenek tudatában annak, ami esszenciális, más szavakkal egy spirituális és metafizikai rend igazságainak - éspedig sokkal jóvátehetetlenebbül nincsenek tudatában -, mint a hétköznapi profán emberek, mert mióta "az ég bezárult előttük", ezek az igazságok még legelemibb alapelveikben is teljesen idegenné váltak számukra.(3) Mivel az "ellenbeavatás" a lényeket nem az "emberfeletti" állapotok felé vezeti, de nem is szorítja magát kizárólagosan az emberi területen belülre, elkerülhetetlenül az "emberalatti" irányába fogja vezetni őket; és az a hatalom, amely ezt teszi, az egyetlen olyan hatalom, amely ezt megteheti; nagyon is könnyű észrevenni, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami alapvetően különbözik az "álbeavatás" komédiájától. Az iszlám ezotériában azt mondják, hogy az az ember, aki anélkül jelenik meg egy bizonyos "kapunál"; hogy azt normális és legitim módon érte volna el, csukva találja, és kénytelen visszafordulni, de immár nem merőben profán személyként - mert az már soha többé nem lehet -, hanem mint saher (egy inferioris rend szubtilis lehetőségeinek területén operáló varázsló vagy mágus).(4) A helyzet további tisztázása érdekében el kell mondani, hogy itt egy olyan "infernális" eljárásról van szó, amely az "égi" eljárással próbál szembefordulni, és kívülről nézve ténylegesen is megvalósít egyfajta szembefordulást, habár az ilyen látszat csak illuzórikus lehet; és - mint ahogy azt már kimutattuk akkor, amikor arról a hamis spiritualitásról beszéltünk, amelyben azok a lények, akik eljegyezték magukat egyfajta "fordított megvalósítással", elveszítik magukat - ez az út csakis a tudatos lény totális "dezintegrálódásában" és végső felbomlásában végződhet.(5)
Természetesen ahhoz, hogy a fordított visszatükröződés révén az utánzás a lehetőségekhez képest maximálisan tökéletes lehessen, megfelelő központokat kellett alapítani, amelyekhez aztán az "ellenbeavatáshoz" tartozó szervezetek fognak csatlakozni. Ezek a központok természetesen merőben "pszichikusak" lesznek, mint ahogyan pszichikusak azok a befolyások is, amelyeket felhasználnak és közvetítenek, mert csak a beavatás és a valódi tradíció centrumai spirituálisak, viszont a már említett okok miatt bizonyos fokig képesek lesznek magukra ölteni a spirituális centrumok külső megjelenését, ily módon idézve elő a "fordított spiritualitás" illúzióját. Azonban nem szabad meglepődni azon, hogy nemcsak a szóban forgó központoknak többé-kevésbé alárendelt szervezetek, hanem maguk a központok is harcban állnak majd egymással, ugyanis az a terület, amelyen a nevezett dolgok találhatók, a lehető legközelebb esik a "kaotikus" felbomláshoz, vagyis e területen minden oppozíció szabad utat kap, ugyanis egyetlen felsőbbrendű princípium közvetlen hatása sem harmonizálja és békíti össze elemeiket, tekintve, hogy a szóban forgó területről az ilyenek hiányoznak. Vagyis mindaz, ami e központok és elágazásaik megnyilvánulásával kapcsolatos, a zavar és az összefüggéstelenség benyomását kelti, és ez a benyomás bizonyára nem illuzórikus, hanem pontosan az efféle dolgok megkülönböztető "vonása"; mintha csak negatíve tudnának egyetérteni, vagyis a spirituális centrumok elleni közös erőfeszítésben, legalábbis amennyiben ezek olyan szintre süllyedtek, amelyen egy ilyen oppozíció egyáltalán létrejöhet, vagyis csak amennyiben kapcsolatban állnak azzal a területtel, ami nem terjed túl individuális állapotunk korlátain.(6) Itt válik láthatóvá az, amit tulajdonképpen az "ördög ostobaságának" lehet nevezni: ugyanis az "ellenbeavatás" képviselői abban a hiszemben fordulnak szembe a szellemmel, hogy magával a szellemmel állnak szemben, holott a szellemet valójában semmi sem opponálhatja, ugyanakkor azonban öntudatlanul is alá vannak rendelve ennek az illuzórikus szembenállásnak, és ezen soha nem is tudnak változtatni, mint ahogy az összes többi létező is annak az Isteni Akaratnak engedelmeskedik - jóllehet öntudatlanul és akaratlanul -, amely alól semmi sem bújhat ki.
Így az "ellenbeavatás" képviselői - bár akaratuk ellenére és hitükkel szemben - "az isteni terv emberi területen" való megvalósulását szolgálják;(7) akárcsak az összes többi lény, ők is részt vesznek ebben a tervben, éspedig úgy, ahogy az természetüknek megfelel, de ahelyett, hogy mint a valódi beavatottak, tudatában lennének ennek a szerepnek, csak negatív és fordított aspektusáróI van tudomásuk. Vagyis nem egyebek ők, mint bolonddá tett emberek, mégpedig oly módon, ami sokkal rosszabb számukra, mint a profán emberek számára egyszerű tudatlanságuk, mivel egyre távolabb űzi őket a principiális Egységtől, míg csak a "külső sötétségbe'' nem zuhannak.
De ha nem magukkal a szóban forgó lényekkel kapcsolatban vizsgálódunk, hanem a világgal mint egésszel összefüggésben, akkor el kell ismernünk, hogy akárcsak az összes többi lény, ők is szükségképpen azon a helyen vannak az egészen belül, ami megilleti őket, és tulajdonképpen teológiai nyelvezetet használva - "gondviselésszerű" eszközei a ciklikus folyamatnak, ugyanis minden részleges rendnélküliségnek - még ha bizonyos értelemben a végső rendnélküliségként is jelentkezik - valamiképpen egy totális rendbe kell integrálódnia.
Az eddigi észrevételek meg fogják. könnyíteni annak megértését, hogy egyáltalán miért jöhet létre egy "ellentradíció", s hogy az miért nem lehet más sohasem, mint fölöttébb instabil és meglehetősen múlékony, ha ez nem is akadályozza meg abban, hogy - mint korábban mondtuk - léte önmagában véve is az összes lehetőségek legfélelmetesebbike legyen. Meg kell értenünk továbbá, hogy az "ellenbeavatás" pontosan és mindig is eme irányult, és hogy a negatív "antitradíció" csupán egy erre való szükségszerű előkészület volt. Most már csak az van hátra, hogy a különféle, mégis egy irányba mutató jelzések segítségével megvizsgáljuk azokat a viszonyokat, amelyekben az "ellentradíciónak" az elkövetkezendő időkben feltehetőleg meg kell valósulni.

In.: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei.
Kvintesszencia Kiadó. Debrecen. 2006.

(38. fejezet.)


Fordította: Buji Ferenc.

VENDÉE — Pour Dieu et le Roi. (A Nagy Francia Szellemi Elhomályosulás egy "epizódja".)

Elena Maria Vidal hívta fel a figyelmem egy érdekes írásra a Daily Telegraphban. Köszönet érte. Röviden: a Mouvement pour la France nevű jobboldali mozgalom, amely Vendée önkormányzatát is uralja, azt szeretné elérni, hogy genocídiumnak ismerjék el az ottani népirtást, mivel a parasztokat a katolikus vallásuk miatt gyilkolták le. Mivel mostanában néhányszor előkerült Vendée, itt az alkalom egy kis ismételt ismeretterjesztésre.
„1794 elején, a Nagy Terror csúcsán, francia katonák masíroztak be az óceánparti Vendée-ba, ahol a parasztok felkeltek a párizsi forradalmi kormányzat ellen. A Louis-Marie Turreau vezette tizenkét »pokoli hadoszlop« azt a parancsot kapta, hogy öljenek meg mindenkit és mindent, amit csak látnak. Emberek ezreit — köztük nőket és gyermekeket — mészároltak le hidegvérrel, és falvakat és tanyákat égettek fel. Nantes városában a vendée-i hadifoglyok őrizetével megbízott s tömeges kivégzés hátborzongatóan hatékony formáját alkalmazta. Az ún. »noyades« — tömeges vízbefullasztás — során meztelen embereket, nőket és gyermekeket kötöztek össze egy különlegesen megépített csónakban, amit aztán kilöktek a Loire közepére és elsüllyesztettek.” Nagyjából 5 ezret fojtottak a Loire-ba és 3 ezer katolikust fojtottak vízbe Pont-au-Baux-nél. A vízbefojtás neve „köztársasági esküvő” volt, mivel összekötözték a foglyokat. De nevezték „hazafias keresztelőnek” és „vertikális deportálásnak a nemzeti fürdőbe” is.

(Secher 118,000-re, Davies 250,000-re teszi az áldozatok számát.)

A történet a Katolikus Egyház üldözésével kezdődött, a vendée-i parasztok pedig a papjaik mellé álltak. A baj azzal kezdődött, hogy 600 paraszt kaszával-kapával megakadályozta a „Nemzeti Gárdát”, hogy egy zárdából kilakoltassa az apácákat. A felkelés Vendée mellett kiterjedt Anjou-ra, Bretagne-ra és Poitou-ra is. A Szent Szív Hadsereg 1793-ban győzött nyílt ütközetben. De végül leverték őket, és ez volt az egyetlen helyszín, ahol parasztokat öltek a forradalmárok a katolikus hitükért, és az egész megyét ki akarták írtani. Az Avrilléi Mártírokat — akiknek fele nő volt — II. János Pál avatta boldoggá.

Egy Gannet (ejtsd: gané) nevű rendőr feljegyezte, hogy látta, amint nőket és gyermekeket dobtak a kemencébe és sikolyaik „Turreau katonáinak oly nagy élvezetet nyújtottak”, hogy „folytatni akarták a mulatságot” még akkor is, amikor kifogytak a katolikus áldozatokból. Így „igaz hazafiak” (a forradalmi kormányzathoz hű vendée-iek, akiket szintén lemészároltak) 23 feleségét dobták a tűzre. Máskor az ablakon dobták ki a nőket a szuronyokra, terhes nőket a szőlőprés alatt nyomtak szét, újszülötteket dobáltak bajonettről bajonettre. Angers-ban 32 áldozat bőrét kicserzették, hogy lovaglónadrágot készítsenek belőlük a tiszteknek, Meudon-ban a női és férfi cserzett bőröket a finomságuk alapján hasonlították össze.

Amikor mindez véget ért, akkor Francois Joseph Westermann francia tábornok (akinek nevét Turreau-val együtt a Diadalív is megörökíti, khm, khm...) a Közüdv Bizottsághoz küldött levelében a következőket írta: „Vendée nem létezik többé. A Szabadság szablyái által pusztult el, gyermekeivel és asszonyaival együtt. Eltemettem Savenay mocsaraiban és erdeiben. Az Önök parancsai értelmében gyermekeit a lovaink patái tiporták el. Asszonyait lemészároltam, így többé nem adnak életet banditáknak. Egy foglyot sem ejtettem. Kiirtottam mindet. Az utak hullákkal vannak teleszórva. Savenay-nál állandóan érkeznek a banditák, meg akarják adni magukat, mi meg lelőjük őket. A könyörület nem forradalmárhoz méltó érzelem.”

(ismeretlen szerző)

Julius Evola, a tigrislovaglásról...

Julius Evola: Meglovagolni a tigrist. (recenzió)

"Egzisztenciális orientáció a felbomlás korszakában."

„A differenciált embertípus az, amely személyiségként képes inkább aktív mintsem passzív magatartást tanúsítani mindazzal szemben, ami benne ösztönösség, impulzus, érzelmi jelleg, természet. Ő az, akiben legalábbis részben, megvan az ókori filozófia által belső uralkodónak nevezett princípium.”

„A szexus területén, mint más területeken is, számára a következő normának kell érvényesnek lennie: Szabad megtenned azt, amiről tudod, hogyha akarnál, tartózkodhatnál tőle.”

„Egyedül a belső egyéni alakulás és a védelem azon akciója lehetséges és lehet fontos, amelyre nézve a megfelelő formula a következő: Tégy úgy, hogy ami ellen nem tehetsz semmit, az semmit se tehessen ellened.”

A felelősség:

Evola a felelősség jelentőségét hangsúlyozza és az egyik fő ellenségnek a nihilizmust tartja.
Vagy-vagy: A cselekvésnek és a lét megalkotásának két egyetemes típusa van, amelyek összeegyeztethetetlenek egymással és választanunk kell közöttük.
Az evolai gondolkodás lényege, hogy az örökkévaló van a központban. Ez az Érték és Értékteremtés centruma. Nem a Világban van a Lényeg, hanem a Lényegben van a Világ. „Minden, ami a hagyomány számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember, romlásra van ítélve”.
Hasonlót ír D. Sz. Mereskovszkij a „Kelet titkai” -ban: „Mert a szellem nélküli hús a nihilre jut. (…) Ha Isten eltávozik, itt az ördög.”
Maga a nihilizmus egy olyan történelmi folyamat terméke, amely a hagyomány princípiumai – tehát az isteni rend, dharma – ellenében, mint „Élet- és Világ-igenlés” (valójában mulandóság abszolutizáció) bontakozott ki. Ezen nihilizmus - mely valójában a dualisztikus én nem –én megkülönböztetés kultuszát (Pl.: Ész-, tudomány-, természet-kultusz.), és ebből fakadóan mintegy a tükör túloldalát, a fordítottság szemléletét képviseli - gyógyítható oly módon, hogy a detronizálni vélt kozmikus rendet újfent az Őt megillető helyen találjuk.
Fő kérdés tehát, hogy a hagyomány differenciált embertípusa hogyan fordul szembe a válságfolyamatokkal, és hogyan tudja megmutatni a válság meghaladásának stratégiáját.
Evola a modernitást az átmenet korszakának tekinti, amelyet megfelelő elméleti feldolgozás és gyakorlati magatartást találva meg kell haladni. Ez egy kikerülhetetlen átmenet, amellyel szembe kell néznünk, hogy vállalkozhassunk az üdvösség útján való menetelésre. Ha sikerül meglovagolnunk a tigrist, nemcsak elkerülhetjük támadását, de meg is tudjuk szelídíteni, és akaratunk szerint tudjuk irányítani.
A nietzschei „Isten halott” tétele az, amely kifejezi a modernizmus teljes szakítását a tradíció világával (A horizontalizálás, a fordított spiritualitás hatalmának előkészítése. A horizontalista káoszt a fordított hierarchia - a fordított piramis - labilis, zavaros „rendje”, diktátuma, váltja fel, amely az utolsó fázist jelenti. Lásd.: René Guénon.) és ez a deszakralizáció tükröződik a kortárs társas élet formáiban.

Mik a felelősségérzeten alapuló, erős és eltökélt cselekvésnek, gondolkodásmódnak a lehetőségei, amely ellenáll, amely keresi a megváltást?
Az első lépés a válságjelenség diagnosztizálása.
A második egy tiszta valóságra való redukció, amely az „önmagamságra” alapozó akció forrása lehet. „Miután minden összeomlott, a felbomlás légkörében a feltételekhez nem kötött és érinthetetlen életnek egyetlen megoldása van: éppenséggel saját csupasz lényünk felvállalása a transzcendencia függvényében.” Ez által lehetséges a létező kritikája és a nihilizmus meghaladása.
Evola szerint a nihilizmus, amely tagadja a transzcendenciát, szétzilálta az élet szimbolikus értékét, elmosta az értékkülönbözetet és megsemmisítette minden hierarchiájukat, nem végzet, hanem politikai, etikai, esztétikai szempontból az ellenség, ami ellen harcolni kell.
„A nyugati polgári világ összeomlása elkerülhetetlen és itt nem egy az ezt túlélő embertípus kialakulásáról van szó, hanem a tradíció egyedi, az időtlenség talaján álló, társadalomban egy nem tartós kisebbség reprezentánsáról, aki a nihilizmus ellen tradíció fegyvereit használja.”
„A civilfejlődés csak így találhatja meg újra saját értelmének horizontját, és iktathatja ki a politikából a konszenzusról való fecsegést, miközben újjászüli saját kulturális alapját, mint azt az egyetlen helyet, ahol az akció legitimitása felismerhető.”
Evola bizonyos értelemben tárt karokkal fogadja a Változásokat, sőt üdvösnek tartja az aládúcolt, avítt formák eltűnésének elősegítését – főleg ha olyan régi modernista szokásokról van szó, amelyek már „hagyománynak” tűnnek, és, példának okáért, ilyennek látja a polgári attitűdöket -, de csak akkor, ha nem tévesztjük szem elől az Állandóság értékeit, ha az Örökkévaló, a primordiális Lényeg „érdekei” hitelesítik azt.

Szemelvények, tartalmi összefoglalók a könyvből vagy a könyv alapján:

Julius Evola:
Meglovagolni a tigrist.
Egzisztenciális orientáció a felbomlás korszakában

Budapest; Persica Kiadó, 2009. Fordította: Franco de Fraxino;
Spiritus Imperator: Dr. László András.

Tájékozódás


1. A modern világ és a tradíció emberei.
„Olyan embert tartunk szem előtt, aki – noha még ott is bele van bonyolódva a mai világba, ahol a modern élet a legnagyobb mértékben problematikus és kóros – bensőleg nem tartozik ehhez a világhoz, és nem is törekszik arra, hogy engedményeket tegyen ennek a világnak, mivel úgy érzi, hogy kortársainak igen nagy részével szemben egy másik rasszhoz tartozik.”
„A transzcendens ember és a tradíció világa az amikor nem pusztán emberi és individuális princípiumok irányítják, hanem minden területe felülről van alakítva és rendezve és felfelé irányul. Ez minden olyan társadalom és létrend alapja amelyet normálisnak nevezhetünk."
"Mindaz, ami a modern világban uralkodóvá vált, minden tradicionális típusú civilizáción éles ellentétét képviseli és rendkívül valószínűtlen, hogy a tradíció értékeiből kiindulva bármiféle jelentős változást lehetne előidézni.”
Mindazonáltal van néhány ember, aki talpon maradt a romok és a felbomlás közepette; aki többé vagy kevésbé tudatosan ehhez a másik világhoz tartozik:
1. Elveszett pozíciókért harcol, és tanúságot tesz, kompromisszumok nélkül és a sikerrel nem törődve.
2. Tudatos elszigetelődés, teljes visszavonulás, felégetvén a hidakat a jelenlegi élettel.
3. Tanúságtétel: Intellektuális síkon, minden közvetlen cél nélkül, még ki tudnak állni a tradicionális értékek mellett. Hasznos, mert megakadályozza, hogy az Eget teljesen eltakarják a Felhők.
4. A negyedik út, meglovagolni a tigrist:
(Kívül többé nincsen semmilyen támasz.)
„A sivatag nő. Jaj annak, aki magában hordozza a sivatagot!” – Nietzsche.
Nincsenek meg a segítő rendszabályok és intézmények, hogy
1. önmagát teljesen megvalósítsa,
2. hogy saját létezését világosan és egyértelműen megszervezze,
3. hogy az általa bensőleg felismert legfőbb értéket megvédje,
4. és saját környezetében kreatívan alkalmazza.
„Nem javasolhatóak ezért a cselekvés azon vonalai, amelyek a tradicionális társadalmakban normatívak, mivel immár nem megfelelőek egy abnormális, egy teljesen más pszichikai, társadalmi, intellektuális és anyagi környezetben, az általános felbomlás légkörében, a minden magasabb legitimitást nélkülöző rendezetlenség formáinak uralma alatt álló rendszerben.”

„Milyen magatartást tanúsítsunk a „túlélés” érdekében?”
„Fontos megjegyezni, hogy jelenleg a polgári civilizáció alapjai vannak válságban és ez a polgári civilizáció nem a tradíció világa. Az általunk ideálisnak tartott embertípusnak semmi köze sincs a polgári világhoz, és azt nem kívánja tartósítani, azzal, mint a „felvilágosodás” termékével, nem kíván összekapcsolódni.

Egyébiránt a már bekövetkezett változások túl mélyrehatóak ahhoz, hogy megfordíthatók legyenek. A szabad állapotba került vagy szabad állapotba kerülő erők nem olyanok, hogy visszavezethetőek lennének a tegnapi világ struktúráiba.

Tehát ellentétes megoldás felé kell tájékozódnunk, még akkor is, amikor így a dolgok nehezebbé válnak:

Helyén való elvágnunk minden köteléket mindazzal, aminek többé-kevésbé rövid időn belül véget kell érnie. A helyes irányt oly módon kell tartanunk, hogy nem támaszkodunk a múlt hitelesen tradicionális, és történelmi formáira sem.

E tekintetben a folyamatosság csak egy lényegi síkon tartható fenn, mint a létnek a legnagyobb külső szabadság melletti belső tájékozódása.”

Belső doktrína: A tradicionális lényegnek a sajátos történeti megfogalmazódást megelőző és annál magasabb forma előtti állapota, amely nem tömegeké.

Lehetetlen:
1. a normális, tradicionális rendszerhez való valódi és általános visszatérés értelmében pozitívan cselekedni,
2. a modern társadalom, kultúra, és szokások légkörében saját létezésünket szervesen és egységesen kialakítani.

„Hogyan fogadhatjuk el a felbomlás helyzeteit anélkül, hogy azok bensőleg érintenének bennünket? Továbbá mi az, amit a jelenlegi átmeneti fázisban kiválaszthatunk, elválaszthatunk a többitől, és egy olyan magatartás szabad formájában fogadhatunk el, amely külsőleg nem anakronisztikus, amely összemérhető azzal, ami a kortárs gondolkozás és életmód területén a leghaladóbb, miközben bensőnkben egy teljesen más szellem határoz meg és irányít bennünket? „Ne oda menjünk ahol védekezünk, hanem ahol támadunk.””

„Egyenesen hasznos lehet, ha elősegítjük , hogy összeomoljon, ami már inog és a múlt világához tartozik, és nem kíséreljük meg a létezését aládúcolni.”

„De a jelenlegi korszakban semmi sem kockázatmentes. Aki állva maradt, annak talán ezt az egyetlen előnyt nyújtja e korszak.”

„A válságnak és felbomlásnak konstruktív aspektusa a polgári világ összeomlása.”

„A kérdés, hogy ez a folyamat a semmibe, a káoszba, a szétszóródásba, a lázadozásba vagy új, szabad teret teremt, amelyből már ki lehet indulni, ezek az alternatívák.”

2. Egy ciklus vége. „Meglovagolni a tigrist.”
„Magatartásunkat semmiképpen nem tehetjük függővé valamiféle bejósolhatatlan jövőtől. A jelen kor átmeneti, egy ciklus végső fázisának felel meg.„

„Káli, egy női Istenség, aki a világ és az élet elemi, eredeti erejét jelképezi, de aki alsóbb aspektusban úgy is megjelenik, mint a szexus és az orgiasztikus rítusok Istennője.”

„Vízöntő: Minden folyékony, alaktalan. „

„Amikor egy civilizáció ciklusa a végéhez közeledik, nehéz elérnünk valamit, ha a mozgásban lévő erőknek közvetlenül ellentmondunk, ellenállunk. Az áramlat túl erős, elsodorna bennünket. A lényeg, hogy ne engedjük, hogy a korszak mindenhatósága és látszólagos diadala befolyásoljon bennünket. Ezek az erők, mivel nincsenek kapcsolatban magasabb princípiummal, alapjában véve rövid pórázon vannak.”

„Hagyjuk szabadon lefutni a korszak erőit és folyamatait, azonban maradjunk szilárdak és készek arra, hogy közbelépjünk, amikor a tigris, aki nem tudja rávetni magát arra, aki meglovagolja, elfárad a futásban.”

„„Ne állj ellent a gonosznak.” Ha elhagyjuk a közvetlen akciót, egy sokkal bensőségesebb területre vonulunk vissza.”

„Ha egy ciklus befejeződik, egy másik ciklus elkezdődik és ez az a pont, ahol az adott folyamat eléri a végső fázisát, egyben az a pont az ellenkező irányba fordul.”

„Akik a hosszú éjszakán virrasztani tudnak, találkoznak azokkal, akik az új reggelen megjelennek.”

„Ha isten halott, mindent szabad.” Dosztojevszkij.

„„Egy kőerdő, melynek közepén káosz van. Olykor ezen a halott és centrális ponton, magának a káosznak a szívében táncoltam, ittam, egészen az elállatiasodásig, szeretkeztem, kötöttem barátságokat, vázoltam fel egy jövőbeli élet tervét, de minden csak káosz, kő, elkeseredés, zavar volt. (…) Talán ha ezeket a sorokat olvasom, a káosz benyomását érzem; de ezek a sorok egy élő központból indulnak ki és ami kaotikus lehet az csak periféria.” H. Miller.”
Abban a világban, ahol Isten halott

7. Önmagunknak lenni:
„Akarnunk, igenelni kell azt amik vagyunk, akkor is amikor saját természetünk nem mutat hősiességet, nemességet, ragyogást, nagyvonalúságot, adakozó edényt, hanem dekadenciát, romlottságot, gyengeséget, perverziót.”

„Képesek vagyunk e bensőleg szilárdak maradni saját csupasz, abszolút létünkben, félelem és remény nélkül, avagy sem.”

„A modern átlag ember labilis, instabil, nélkülöz minden igazi formát.”

„A hatalom önmagában alaktalan. Nincs értelme egy lényegi egység alapja nélkül. Enélkül minden újra káoszba zuhan.”

11. Cselekedni vágy nélkül. Az okság törvénye.
„Gyümölcsökre való tekintet nélkül cselekedni. Siker-kudarc, győzelem vagy vereség, gyönyör vagy fájdalom, helyeslés vagy helytelenítés. Tenni azt, amit meg kell tenni.”

A cselekvés nélküli cselekvés, egy cselekvő el: A kézműves ugyanolyan elkötelezettséggel végez el egy munkát, amelyet látni fognak, mint amelyet nem fognak látni.
„Itt nem szárasságról és kedvetlenségről van szó!”

„A tiszta cselekvés nem jelent vak cselekvést. A következmények iránti közömbösség az egyéni érzelmi vonatkozásokra vonatkozik.”

„Az aki rosszat tesz, saját magával teszi.”

14. A létezés, „a világba vetett terv.”
„Ahogyan a szabadság, úgy transzcendencia sem nyugalmat és összehasonlíthatatlan biztonságot, tisztaságot önt az egzisztencialistába, a cselekvésbe pedig egységet és abszolút döntést; ehelyett a válságban lévő ember valamennyi érzelmi komplexusát táplálja: a szorongást, az undort, a nyugtalanságot, saját életének problematikus voltát, egy homályos vétek vagy bukás érzetét, talajvesztettséget, az abszurdum és az irracionalitás érzését, a magányosságot. E roham azon ember esetében is jelentkezik, aki szabaddá vált, de nem rendelkezik az ehhez szükséges alkattal. Ezek az érzelmek megölik és összetörik az embert – a modern embert -, ha nem képes megölni őket.”

15. Heidegger: előremenekülés és „a halálnak lenni.” Az egzisztencializmus összeomlása.
„A távolság tudat következménye mindannak a relativizálása, ami az emberi létezésben fontosnak és döntőnek tűnhet, azonban a közömbösséggel, az ataraxiával és az elidegenedéssel teljesen ellentétes módon. Sőt: csak ennek az élménynek az alapján nyílhat meg egyre inkább – a fizikai énen túl – a lét dimenziója, illetve erősödhet meg az a képességünk, hogy tökéletesen elkötelezhessük magunkat – nem fanatizmus, nem elragadtatás, és nem egy pusztán vitális kötelesség.”
„Elpusztulhatunk anélkül is, hogy megsebesülnénk, amely rámutat a követendő irányra, amelynek mentén a „kard darabjait” össze lehet forrasztani.”

Az individuum felbomlása
18. Az „állati eszmény”. A természet iránti érzés.
„A sebesség, mint narkotikum, a fizikai én-t táplálja, azonban vezethetnek egy magasabbrendű nyugalomhoz, tiszta tudathoz, belső mozdulatlansághoz.”
„A természethez való visszatérés regresszív jelenség. Az az ember, aki ebben az értelemben természetessé válik, valójában elfajul, primitivizálódik.”
„Mi a természet szeretetét illeti, a bennünket érdeklő típus a természetet úgy tekinti, mint egy szélesebb és objektívebb egész részét: számára egyformán természet a mező, a hegység, a felhőkarcolók és a nagyvárosok zaja. Ez egy magasabbrendű szabadság tere. Szabadnak lenni mind az egyik, mind a másik természettel szemben – és a sztyeppe közepén vagy a szinte sértetlen alpesi csúcsokon éppúgy, mint az európai vagy amerikai éjszakai mulatóhelyeken.”
„„A természet a dolgok nagy birodalma, azoké, amelyek semmit sem akarnak tőlünk, melyek nem ösztönöznek bennünket, nem követelnek szentimentális reakciókat sem, amelyek némán állnak előttünk, mint egy magáért való, szélsőségesen külsődleges világ. Ez az, amire szükségünk van….ez a mindig nagy és távoli valóság, amely önmagában nyugszik, messze túl az ember minden kis örömén, fájdalmán. A tárgyak világa, amely önmagába van zárva, és amelyben önmagunkat is tárgynak érezzük. Tökéletes elszakadás mindattól, ami csupán szubjektív, minden személyes hiábavalóságtól és semmiségtől: számunkra ez a természet.””
„Arról van tehát szó, hogy helyreállítsuk a természetben – a térben, dolgokban, a tájban – az emberitől való távolságot és idegenséget, amelyet az individualizmus korszaka elfedett, amikor az ember érzelmeit, szenvedélyeit, lírai lendületét kivetítette a természetre, hogy azt közel hozza magához. Arról van szó, hogy felfedezzük újra a lélektelennek a nyelvét, amely csak akkor nyilvánul meg, ha előbb a lélek abbahagyta azt, hogy kiöntse magát a dolgokba.
Ezen a vonalon a természet tud beszélni a transzcendenciáról. Ekkor magától bekövetkezik az, hogy a tekintet a természet egyes főbb aspektusairól más aspektusok felé fordul, amelyek alkalmasabbak a nem-emberire és a nem-individuálisra való megnyílásra.”
„Megragadjuk a létezés kővé vált doktrínáját. Itt nem érzéketlenségről van szó, hanem egy másfajta érzéketlenségről.”
„A természetnek az emberitől való megszabadítása, a csend és lélektelen nyelvén való megnyitása úgy jelenik meg, mint annak természetéhez illő vonás, aki saját előnyére fordítja a modern világ rombolóan objektív folyamatait.”
„A hullámverés egyhangú moraja banális tény, mert nincs semmi értelme, célja, szándéka; éppen azért, mert abszolút értelme van.”

A felbomlás a társadalom területén.
27. A házasság és család.
„Ha az Apa minősége manapság meg is lenne, megbénítaná az új nemzedék kezelhetetlen és szétesett anyagának jelenléte.
Ahogyan mondottuk, a modern tömegek állapota már olyan, hogy még ha megjelennének is olyanok, akik az igazi vezetők színvonalán állnak, ők lennének az utolsók, akiket követnének, hasonlóképpen nem táplálhatunk illúziókat annak tekintetében, hogy egy alakító és nevelő cselekedet mit érhet el egy olyan sarjnál, amely egy olyan környezetben született, mint a jelenlegi társadalmi környezet, még akkor is, ha az apa nem csupán anyakönyvi értelemben lenne apa.
(…)
Másrészt a ma élő kevés differenciált ember – annak következtében, hogy nem azonos vérből és törzsből származik, nem ugyanaz az öröksége – nagyon ritkán ugyanolyan belső formájú és orientációjú.
Bármilyen fontos lenne, hogy az a feladat, hogy gondoskodjunk a spirituális öröklésről, megvalósíthatósága a körülményektől függ. Ott valósul meg, ahol megvalósítható, ha egyáltalán megvalósítható, anélkül, hogy aggodalmaskodva kutatnánk, és még kevésbé, hogy térítenénk.”


28. A nemek közötti kapcsolatok:
„Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a jelenlegi folyamatok a szexusnak a felszabadulása felé, és egyáltalán nem a szexustól való szabadulás felé tartanak. Az viszont nyilvánvaló, hogy a szexus és a nő a jelenlegi társadalom uralkodó motívuma, ami egyébként egy civilizációs ciklus minden végső fázisának fenomenológiájához hozzá szokott tartozni. Egy krónikus szexuális mérgezettségtől beszélhetünk, amely a jelen korszak sajátja, és amelynek nagyon sok megnyilvánulása van a közéletben, a szokásokban, a művészetben.”
„A nemeknek a modern létezésben megjelenő promiszkuitása kisebb-nagyobb mértékben kisüti a nőnek azt az erejét, amelynek hordozója; regresszív módon ugyan szabadabb, ám primitívvé vált, ez a promiszkuitás a modern életben uralkodó minden tényező és érdek által károsított kapcsolatok felé vezeti.”
„Az immár megfordíthatatlan következmény, hogy a nő azt hiszi, hogy azáltal válhat személyiségé, ha a férfit utánozza.”
„A létezésnek minőséget nélkülöző és puszta álarcokkal jellemzett világában élünk; a belsőleg lefokozódott és kába nő ezeknek az álarcoknak legfeljebb csak kozmetikai oldalát tartja fenn és gondozza…
Ebben a nem hiteles létezésben a kikapcsolódásnak, a pótszereknek és a nyugtatóknak az uralma, amely annyi mai időtöltés és szórakozás sajátja, még nem engedi meg, hogy megsejtse a válságot, amely a modern nőre vár, amikor felismeri, hogy ezek a férfinak kitalált elfoglaltságok, amelyekért annyit harcolt, értelmetlenek; amikor megvalósult követeléseinek illúziói és eufóriája eltűnnek; amikor másrészt megállapítja, hogy a bomlás légkörében a család és a leszármazottak többé nem tudják megadni az élet kielégítő értelmét, miközben a feszültség csökkenésének következtében a férfi és a szexus sem jelenthetnek már sokat, nem lehetnek többé – mint a tradicionális nő esetében – a létezés természetes centruma, hanem csak a hiúság, a sport, a test nárcisztikus kultusza, a gyakorlati érdekek és hasonlók mellett egy szétszórt és külsőségessé vált létezés egyik alkotóeleme. Azokat a romboló hatásokat is figyelembe kell venni, amelyeket a modern nőnél a rosszul megválasztott hivatás, a torz ambíció és a dolgok ereje hoz létre.”
„Mivel a modern férfi nagyon keveset őrzött meg abból, ami magasabb értelemben vett férfiasság, ma problematikus lenne az igazi férfi képességére vonatkozó mondás, miszerint megváltja vagy felszabadítja a nőben a nőt. Inkább az a veszély áll fenn, hogy manapság egy igazi férfira az esetek nagy részében a másik maxima a megfelelő, amit egy öregasszony tanácsolt Zarathrustrának: „Nőhöz mész? Ne feledd a korbácsot!” – ha ezekben a haladó időkben azt büntetlenül és gyümölcsözően lehetne alkalmazni.”
„Végül részben a szexus elkeseredett használatának marginális esetei bukkannak fel, amely egy egzisztenciálisan traumatizált és megromlott ifjúságnál – amely kaotikusan keresi a létezés vitathatatlan értelmének pótszerét – gyakran társul a drogok használatával.”
„A bennünk érdeklő típus számára azok a perspektívák, amelyeket a férfi és a nő közötti szabadabb és világosabb kapcsolatokban a szexus mélyebb használatának lehetősége nyújt, csak néhány szerencsés, váratlan esetben valósulhatnak meg. Ettől eltekintve a jelenlegi folyamatok hatásai közül ez a típus csak azokat a bomlasztó folyamatokat tekintheti esetleg pozitívnak, amelyek talán megkönnyítik a területek elválasztását, amelyek az egy magasabb élettörvényhez tartozó értékeket elszakítják a korábbi szexuális erkölcstől. Jobb híján a megnyíló szabad teret tartja értékesnek, amikor így a szexuálisan és erotikusan fontos dolgok kevéssé fontossá válnak – de egyben tudja azt, amit ezek a dolgok a maguk síkján nyújthatnak.”

A spirituális probléma.
29. A „második vallásosság”.
„A végső folyamatot közelebbről Guénon jellemezte, aki – a szervezetek életének lefolyásából vett képet használva – két fázisról beszél: a test elmerevedésének a fázisáról (amelynek a civilizációnkban a materializmus periódusa felel meg), amelyet a végső fázis követ: a holttest felbomlása.
Nos, Spengler szerint a „második vallásosság” az egyik jelenség, amely egy civilizáció végső fázisát mindig kíséri. A barbár nagyszerűség, a racionalizmus, a gyakorlati ateizmus mellett a spiritualizmus és a misztika szórványos formái, sőt az érzékfeletti betörései nyilvánulnak meg, amelyek nem újrafelemelkedésről tanúskodnak, hanem a szétesés tünetei. Nincs többé szó a kezdetek vallásáról, azokról a szigorú formákról, amelyek az uralkodó elit örökségeként egy organikus és minőségi civilizáció centrumában álltak (ez az, amit sajátosan a tradíció világának nevezünk). Az általunk tárgyalt fázisban maguk a pozitív vallások is elveszítenek minden magasabb dimenziót, szekularizálódnak, ellaposodnak, megszűnik eredeti funkciójuk. A „második vallásosság” rajtuk kívül, sőt gyakran ellenükben bontakozik ki, de a létezés fő és uralkodó áramlatain kívül fejlődik ki, és általában menekülésként, elidegenedésként, zavaros kárpótlásként, számottevően semmiképpen sem hatva a valóságra, amely immár egy lélektelen, mechanisztikus és pusztán földi civilizáció. Ez tehát a „második vallásosság” helye és értelme. A képet kiegészíthetjük, ha Guénonra hivatkozunk – ez a szerző sokkal mélyebb doktrínát képvisel, mint Spengler -, aki megállapította, hogy miután a 19. századi materializmusa és „pozitivizmusa” gondoskodott arról, hogy az embert elzárja a felette levőtől – az igazi természetfölöttitől, a transzcendenciától -, a 20. század sok áramlata, amely éppenséggel „spiritualistának” vagy „új pszichológiának” tűnik, arra törekszik, hogy megnyissa számára azt, ami alatta van: az általában a megformált emberi személyiséggel megfelelésben álló egzisztenciális szint alatt. A. Huxley egy kifejezését is használhatnánk, és beszélhetnénk az „emelkedő önátlépés” helyett a „süllyedő önátlépésről”.
Ahogyan igaz az, hogy a Nyugat jelenleg éppen egy civilizációs ciklus lezárásának megfelelő ellélektelenedett, kollektivista és materialista fázisában van, úgy az sem kétséges, hogy az új spiritualitás előjátékaként értelmezett tények igen nagy része pusztán a „második vallásosság” jellegzetes vonásait viseli. Ezek a vonások valami promiszkuust, szétesettet, az intellektualitás alatt lévőt képviselnek. Olyanok, mint azok a felvillanások, amelyek a holttest felbomlásakor láthatók; ezért az említett tendenciákban nem a jelenlegi alkonyi civilizáció ellentétét kell látnunk, hanem – ahogy mondottuk – annak másik oldalát, ami ha elhatalmasodik, ugyanazon civilizáció még regresszívebb és szétbomlóbb fázisának előjátéka is lehet.
(…)
Majdnem mindig a misztifikáció és babona keveredik bele a neospiritualizmusba, amelynek további jelentős vonása – kiváltképp az angolszász országokban – a nők (csődöt mondott, tévelygő és használaton kívüli nők) magas aránya. Ténylegesen „női” spiritualitás az, amelyről itt általános orientációként joggal beszélhetünk.
(…)
A helyzet realista szemlélete és önmagunk felmérése tehát manapság az egyetlen komoly és lényeges feladatnak láthatja azt, hogy egyre jobban kidomborítsuk a transzcendencia bennünk lévő, többé-kevésbé elfeledett dimenzióját.
(…)
Amikor a transzcendencia felé való orientáció nemcsak mentális vagy emocionális jellegű, hanem áthatja a személy lényét, a leglényegesebb mű el van végezve, a mag bejutott a földbe, és ami még hátra van, bizonyos módon másodlagos és az előbbiekből következik.
(…)
Azt, ami a továbbiakban esetleg megvalósítható – ahogyan mondottuk -, a körülményekre és egy láthatatlan bölcsességre kell bíznunk. Egyébként e tekintetben a horizontoknak nem kell kimerülniük abban, ami a differenciált ember által itt és most megélt véges, individuális egzisztencia sajátja.”

30. A halál. Az élethez való jog.
„Cicero a pythagoreusoknak ezt a mondást tulajdonítja: „Nem szabad elhagynunk azt az őrhelyet, amelyet az élet során számunkra ki van jelölve, a parancsnok, vagyis Isten engedelme nélkül.”
(…)
„Senki sem halhat meg másként, mint Allah akaratából, és máskor, mint a számára kijelölt pillanatban.”
(…)
Sajátosan itt kapcsolatot láthatunk a jelen fejezetben vizsgált különleges orientációval: azzal, hogy a halált különlegesen kontempláljuk; hogy mindennap a jelenben éljünk, mintha az utolsó napunk lenne, hogy saját létezésünkre mágneses erőként nyomjunk rá egy irányt…
(…)
Felemelkedni azon túlra, ami csak az emberi értelem fényében érthető meg, és eljutni egy másként nehezen elérhető magas belső szintre és sebezhetetlenséghez: ezek talán azok a lehetőségek, amelyek megfelelő reakciók segítségével éppen azokban az esetekben nyílnak meg, amikor az éjszakai utazás szinte semmit sem enged felbukkanni az átszelt tájból,…”
Meg kell értenünk, hogy annak, hogy itt és most, ebben a világban élünk, van értelme, mivel mindig választás és akarat eredménye.

Függelék:
(…)
VII.

Az „Arthos” interjúi: Julius Evola.
(Arthos, I. sz., Genova, 1972.)


Kérdező: A jelenlegi korszak az utolsó, a kali yuga sötét éjszakája. Ahogyan a végső katasztrófa közeledik, és a modern világ válságának a ritmusa felgyorsul, véleménye szerint milyen lényeges elveknek kellene irányítaniuk a hívők olyan „rendjét”, amely életben szeretné tartani a tradicionális eszmét, és átadni azt azoknak, akik meglátják a jelenlegi ciklus végét?

Julius Evola: 
Tegyük félre a „rendet” és a „hívőket”(!!!). Egyszerűen arról van szó, hogy a modern gondolkodás és a profán kultúra ellenében megtartsuk a tradicionális élet- és történelemszemlélet örökségét. Ne dramatizáljuk túlságosan, amikor „katasztrófákról” és hasonlókról, és „özönvíz utáni” feladatokról beszélünk.

Titus Burckhardt: "Tigrislovaglás".

Julius Evola Cavalcare la Tigre című könyvében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, az individuális tapasztalatok síkját transzcendáló benső valóság birtokában az „eredendően tradicionális” ember miként képes a modern világ antitradicionális közegében nemcsak fennmaradni, hanem azt a tigris meglovaglásának jólismert kínai metaforája szerint akár még saját spirituális céljaira ki is aknázni: ha nem hagyja, hogy a „tigris” ledobja, a helyzetet végül a saját javára fordíthatja.
Az Evola által kifejtett értelemben vett „tigris” a kozmikus ciklusok vége közeledtével működésbe lépő általános feloldó, pusztító erő. Ennek ellenében, mondja Evola, hiábavaló kísérlet lenne egy már kimerült civilizáció formáinak és struktúráinak megőrzésével próbálkozni; mindössze annyit lehet tenni, hogy a civilizáció pusztulása feletti oppozíciót fenntartjuk avégett, hogy egy tudatos átvitel révén e civilizáció ne a semmiben végződjön, hanem egy „új üres térben, ami talán egy új, teremtő aktivitás előfeltétele lehet”.
A pusztulásra ítélt és ezért elvetendő világ mindenekelőtt az „anyagi, polgári civilizáció”, amely önmagában véve a korábbi és magasabb világ tagadását képviseli. E ponton a szerzővel egyetértünk, azonban rögtön megjegyezzük, hogy a „polgári” civilizációt átható formáktól nem választja el az ebben és ennek ellenében fennmaradt szakrális örökséget. Ehhez hasonlóan úgy tűnik e civilizáció sorsában osztozik mindaz, ami a keleti civilizációkból megőrződött, és a szerző itt szintén nem tesz különbséget ezek társadalmi felépítése és szellemi magja között. Ez utóbbi problémához még visszatérünk.
Először is szabad legyen utalnunk a könyv egy másik gondolatmenetére, amellyel csaknem fenntartás nélkül egyetérthetünk. Ez a modern gondolkozás különféle áramlatainak gyakran mesteri kritikája. Evola nem a filozófiai eszmecserék talaján áll, mivel a szóban forgó modern filozófia már nem az „igazság tudománya” – e címet mégcsak nem is igényelhetné. Evola a modern filozófiát kórtünetnek tekinti, egy, a kétségbeesés által meghatározott alapvető és egzisztenciális helyzet mentális tükröződésének: mivel a transzcendencia dimenzióját megtagadták, csak zsákutcák lehetségesek; nincs többé kiút a sorsára hagyott észbeli tényező circulus vitiosusából; mindez az ember vereségét jelzi. Az elemzés kiindulópontjául a szerző Nietzsche „filozófiáját” választja, amelyben a transzcendens valóságok előérzetét és a pusztán észbeli dimenzió meghaladására tett kísérletet követi nyomon, egy olyan próbálkozást, ami egy spirituális tanítás és diszciplína hiánya folytán eleve bukásra rendeltetett.
A szerző hasonló éleslátással elemzi a modern tudomány alapjait is. E fejezetből azt a részt fogjuk idézni, ami egyes tudományos körök álszellemi illúzióira ad találóan választ:
„Ez utóbbi szempontból a mai tudomány nem lépett túl a tegnap materialisztikus tudományán. Az ember az atomok és az univerzum mechanisztikus elgondolása segítségével még valamit – bár nagyon durva módon – el tudott képzelni; a legutóbbi fizikai-matematikai tudomány entitásai ezzel ellentétben már teljességgel elképzelhetetlenek; ezek nem többek, mint lyukak egy olyan hálózatban, amit nem azért építettek fel és tökéletesítettek, hogy megismerjék a megnyilatkozás konkrét, intuitív és élő értelmét – más szavakkal, a még nem degenerálódott emberiség számára az egyetlen, valamiféle értékkel bíró módozatot képviseljék – , hanem pusztán azért, hogy egy egyre növekvő, de mindig külsőleges ellenőrzést gyakoroljanak ama természet felett, ami lényegében az ember számára zárt maradt és rejtélyesebb, mint valaha. A természet rejtélyei valójában mindössze egy „befedettséget” jelentenek; a technika és az ipar látványos eredményei miatt a tekintetünk elfordult ezektől egy olyan síkra, ahol többé már nem a világ megismerése a probléma, hanem mindössze ennek egy kizárólag profánná lett emberiség céljait szem előtt tartó átalakítása. . .
Ismételjük meg újból, hogy a jelenlegi tudomány szellemi értékéről megtévesztés lenne azért beszélni, mert ebben az ember anyag helyett energiáról beszél, mert e tudomány belülről kémleli a megmerevedett sugárzások tömegét, vagy mert a háromnál többdimenziós teret kutatja… Ezek olyan elképzelések, amelyek amikor a korábbi fizika elgondolásait felváltották, a mai ember világra vonatkozó tapasztalatát semmi esetre sem változtatták meg… Amikor az emberek azt mondják, hogy nem létezik anyag, csak energia, valamint hogy nem a háromdimenziós eukledészi térben, hanem a négy- vagy többdimenziós „görbült” térben élünk és így tovább, a dolgok ugyanolyanok maradnak, mint amilyenek korábban voltak, a tényleges tapasztalás nem változik semmiben, a végső jelentése annak, amit látok – fény, nap, tűz, tenger, égbolt, virágzó növények, az elmúlásnak alávetett létezők – , a folyamatok és jelenségek végső értelme egyáltalán nem vált számomra világosabbá. Semmi sem indokolja azt, hogy a jelenségek fölé emelkedő tudásról beszéljünk, vagy olyanról, ami mélyen, a kifejezés spirituális és valóban intellektuális értelmében ismer meg.
Nem kevésbé helytállóak a jelenlegi világ művészeteiről és társadalmi struktúráiról szóló megjegyzések. Mindazonáltal a „negatív erők elnyomásának” tételével kapcsolatban, ahogy Evola a modern élet bizonyos aspektusaira ezt alkalmazza, bizonyos fenntartásaink vannak. Idézzünk fel egy jellegzetes részt:
A (gép uralmára vonatkozó) pozitív lehetőségek csak egy szűk kisebbséget érintenek, nevezetesen akikben a transzcendens dimenziók korábban is léteztek vagy akikben ez felébreszthető… Egyedül ők adhatnak egy teljesen eltérő értéket a gépek, a tecnika, a modern városok lélektelen világának, s mindannak, ami puszta realitás és objektivitás, ami hidegnek, embertelennek, fenyegetőnek, meghittségtől megfosztottnak, személytelennek, „barbárnak” tűnik. A felkészült ember éppen e valóság és az ilyen folyamatok maradéktalan elfogadása révén lesz képes a maga lényegét és formáját egy helyes egyéni elfogultság értelmében megvalósítani.
Ezzel kapcsolatban a gép maga és a modern élet bizonyos területein minden, ami puszta funkcionalitás végett lett kialakítva – különösen az építészetben – , szimbólummá válhat. Szimbólumként a gép egy olyan formát képvisel, ami egy adott cél megvalósítása érdekében a meglévő eszközökből történt pontos és objektív választásból származik, minden feleslegest, önkényest, szétszórtat és szubjektívat kizárva; a forma az, ami egy eszmét (vagyis olyan célt, aminek megvalósítására az eszköz rendeltetett) nagy pontossággal megvalósít. Az eszköz ily módon a saját fokozatán bizonyos mértékben azt az értéket tükrözi vissza, amit a klasszikus világban a puszta geometrikus forma birtokolt (a szám mint esszencia)…
A szerző jelen esetben megfeledkezik arról, hogy a szimbólum nem egy olyan forma, ami bármely céllal „objektíve” összefüggésbe hozható, hanem olyan, ami egy spirituális célnak vagy intellektuális lényegnek felel meg; ha néhány tradicionális művészetben létezik egybeesés a gyakorlati és a spirituális cél között, akkor ez amiatt áll fenn, mert az egyik nem mond ellent a másiknak, valami, amit nem lehet gépnek mondani, ami a deszakralizált világ összefüggésein felfoghatatlanul kívül áll. A gép formája valójában pontosan azt fejezi ki, ami, nevezetesen a kozmikus és az isteni renddel szemben egyfajta lázadást; az objektív geometriai elemekből, mint például a körökből és a négyzetekből jól össze lehet állítani, azonban a kozmikus környezettel való kapcsolatában – vagy inkább ennek hiányában – ez nem egy „platoni ideát” , hanem egy „mentális megalvadást” , vagy inkább egy nyugtalanságot, vagy valamilyen fortélyt fordít le. Minden bizonnyal léteznek bizonyos határesetek, mint például a szerszámhoz közelálló gép esete, vagy a modern hajóé, amelynek az alakja bizonyos mértékig a víz és a szél mozgásait követi, azonban ez nem több, mint egy töredékes egybeesés s nem mond ellent annak, amit előzőleg megállapítottunk. Ami pedig a modern urbanizmust magában foglaló „funkcionális” építészetet illeti, csak akkor lehet „objektívnek” nevezni, ha valaki elfogadja, hogy ennek a szándéka objektív, amiről nyilvánvalóan nincs szó: minden építészet az élet és az ember bizonyos elgondolásához van hozzárendelve; nos, a modern építészet alapjául szolgáló társadalmi programot maga Evola is elitéli. A modern építészet látszólagos „objektivitása” valójában pusztán egy fordított miszticizmus, egy objektivitásba öltözött szentimentalitás; azonkívül az ember elég gyakran láthatja, hogy e hozzállás eme szemlélet képviselőiben milyen gyorsan a legváltozékonyabb és önkényesebb szubjektivizmussá alakul át.
Való igaz, hogy nem létezik olyan forma, amely az örök archetípusáról teljesen leválasztódna; azonban ezt a teljesen általános törvényt jelen esetre a következő ok miatt nem lehet alkalmazni: egy forma szimbólummá válásához elengedhetetlen, hogy azt egy sajátos, az emberrel összefüggő hierarchikus rendben helyezzük el. Avégett, hogy a lehetőségekhez képest leginkább pontosan fejezzük ki magunkat, hadd különböztessük meg a dolgokban rejlő szimbolika három aspektusát: az első egyszerűen a vizsgált forma tényleges létezése, ebben az értelemben minden egyes dolog önnön égi eredetét nyilatkoztatja meg; a második aspektus a forma jelentése, ennek intellektuális értelme, akár egy adott rendszerben, akár önmagában, mégpedig ennek többé-kevésbé esszenciális vagy prototipikus természete alapján; a harmadik aspektus a szimbólum spirituális hatékonysága, amely a szimbólumot alkalmazó emberben egy adott tradícióval való pszichikus és ritális összhangot tételez fel.
Azért fordítottunk nagyobb figyelmet e problémára, mivel Julius Evola a tradicionális kapcsolódás döntő jelentőségét elmulasztja felismerni, miközben egy olyan spontán vagy irreguláris szellemi előrehaladás lehetőségét fogadja el, amit egyfajta született ösztönzés vezérel, amely a jelenlegi világ válságát, mintegy felszabadító catharzist átélve valósulhatna meg. Evola szerint majdhogynem ez az egyedüli olyan távlat, amely napjaink „differenciált ember” -ének megmaradt, mivel nézete szerint egy valláshoz tartozni manapság egy többé-kevésbé megromlott kollektív miliőbe való betagozódással egyenértékű, ami a reguláris beavatás lehetőségét elveszítette.
Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy napjainkban ezt a lehetőséget a megfelelő szervezetek csaknem teljes hiánya folytán gyakorlatilag ki kell zárnunk. Ha az ilyen organizációk Nyugaton nagyrészt rejtetten – ama vallás természete miatt, amely itt uralomra jutott, és elfojtó, üldöző tevékenységet fejtett ki – mindig is megmaradtak, az utóbbi időben ezek tökéletesen eltűntek. Ami a Föld más területeit, különösen Keletet illeti, a degeneráció és modernizáció általános, végül még e területeket is elárasztó folyamatával párhuzamosan e szerveződések egyre ritkábbá és elérhetetlenebbekké váltak, még akkor is, ha azok az erők, amelyeknek hordozói voltak, nem húzódtak teljesen vissza belőlük. Napjainkban töredékeknél vagy maradványoknál már Kelet sem képes többé mást nyújtani; az ember arra kényszerül, hogy elismerje ezt, amikor a keleti bölcsességet behozó és közöttünk terjesztő ázsiaiak spirituális szinvonalát veszi szemügyre.
Az utóbbi érv egyáltalán nem meggyőző: ha a kérdéses ázsiaiak a keleti tradíciók igazi képviselői volnának, vajon e tényt híresztelnének-e egyáltalán? Azonban mégha Evolának a tradicionális szervezeteknek mint emberi csoportoknak a megítélésében igaza is lenne, az ő látásmódja egy komoly hibát képvisel, mivel amíg egy tradíció a lényegi formáit épségben megőrzi, egy spirituális influenciát – vagy egy isteni kegyelmet – folyamatosan biztosít, aminek akciója ha nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúl mindent, ami az egyes ember hatalmában áll. Teljes mértékben ismerjük azt, hogy léteznek olyan metódusok vagy utak – mint például a Zen – , amelyek a „személy önnön erejére” épülnek és amelyek ezáltal a „más hatalmára” épülő, vagyis a gondviseléshez folyamodó többi úttól magukat megkülönböztetik; azonban sem az egyik, sem a másik nem helyeződik egy adott tradíció formai keretein kívülre. Például a számunkra a formaságokat elutasító spiritualitás talán leginkább szembetűnő példáját adó Zen teljesen és különösen tisztában van a szakrális formák értékével. Az ember a formákat nem előre elutasítja, hanem azokat fölülmúlja és a forma feletti esszenciájukba integrálja.
Emellett Evola maga is meghatározza a forma közvetítő szerepét, amikor a spirituális „típus” szerepéről beszél, amit a profán és modern értelemben vett individualitással és „perszonalitással” helyez szembe: „A típus (la tipicitá) az individualitás és az individualitás felettiség közti kapcsolódási pontot képviseli, egy ezek közötti, tökéletes formának megfelelő demarkációs vonalat. A típus de-individualizál abban az értelemben, hogy a személy ekkor lényegében egy eszmét, egy törvényt, egy funkciót testesít meg…” A szerző helyesen mondja, hogy a spirituális típus rendszerint egy tradíció keretei között helyezkedik el, azonban úgy tűnik ez nem vezeti el őt ahhoz, hogy minden szakrális forma „tipikus” – vagy individualitás feletti – jellegében higgyen, kétségtelenül azért, mert nem veszi figyelembe azt, amit a monoteisztikus vallások kinyilatkoztatásnak neveznek. Logikátlan elfogadni egy létező transzcendens „dimenzióját” – más szavakkal az emberi intelligenciának az Egyetemes Intelligenciában való tényleges részesülését – anélkül, hogy a kinyilatkoztatást is elfogadnánk, azaz eme Intelligencia vagy Szellem objektív formákban való megnyilvánulását. A Szellem forma feletti, szabad és meghatározatlan jellege, valamint ennek spontán – és ily módon az „Ég által inspirált” – kifejeződése között meghatározott és változatlan formákban egy szigorú kapcsolat áll fenn. A jóllehet korlátozott és „rögzített”, ámde eredetükben korlátlan és kimeríthetetlen szakrális formák a spirituális influenciák és ily módon a végtelen virtualitásainak a hordozói, és e vonatkozásban teljesen helytelen egy olyan tradícióról beszélni, amelynek csak a formája maradt fenn – kivonulván ebből a szellem, miként a lélek vonul ki a halott testből: egy tradíció halála mindig annak esszenciális formáinak megromlásával kezdődik.
Az integrális Tradíció szakrális hagyatéka valamennyi prófécia szerint a ciklus végéig meg fog őrződni; ez azt jelenti, hogy mindig lesz valahol egy nyitott ajtó. Éspedig azok számára, akik a külső héjakat képesek feltörni és eltökélt akarattal ezeket megeleveníteni, s nem tartoznak a környező világ hanyatlásához, sem pedig áthághatatlan akadályokat jelentő valamely néphez vagy miliőhöz.
Quaerite et invenietis
Egy pillanatra térjünk vissza Evola könyvének a címére: a kép, miszerint az embernek „meg kell lovagolnia a tigrist” , ha nem akarja, hogy széttépje, nyilvánvalóan tantrikus koncepciót sejtet. A tigris itt a meglovagolandó szeszélyes erők jelképezője. Felmerülhet a kérdés, hogy e metafóra valóban megfelel-e a spirituális ember modern világ romboló tendenciáihoz való hozzáállásának: mindenekelőtt jegyezzük meg, nem lehet bármi „tigris” ; azon tendenciák és formák mögött, amelyeket Julius Evola könyvében tárgyal, nem fogunk olyan természetes és organikus erőt, saktit találni, amely a hatalmat és a szépséget adományozza; e helyütt a spirituális ember a rajast használhatja, azonban a tamast el kell utasítania; végső soron léteznek ugyanis olyan formák és attitűdök, amelyek a spirituális ember természetével és a spiritualitás valamennyi formájának a ritmusaival összeegyeztethetetlenek. Spirituális támasztékokként valójában nem a modern világ partikuláris, mesterséges és kevert jellegzetességei szolgálnak, hanem azok az elemek, amelyek e világtól függetlenül időtlenek.

Fordította: Németh Norbert

René Guénon LÉTEZNEK-E MÉG BEAVATÁSI LEHETŐSÉGEK A NYUGATI TRADICIONÁLIS FORMÁKBAN?

(Az írást Michel Valsan adta ki 1973. január-február között az „Etudes Traditionnelles”-ben.)

 Mondhatjuk úgy, hogy minden egyes tradicionális forma a Primordiális Tradíciónak az adaptációja, ami többé vagy kevésbé egyenesen ebből származtatik az idő és a hely különleges körülményei között; ilyen módon, ami egyiktől a másikig változik, az nem az elmélet eszenciája — mivel ezeken az érintkezési pontokon túl van -, hanem csak azok a szemléletek változnak, amiket magára ölt ahhoz, hogy ezen keresztül kifejezővé váljon.

Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a formák szükségszerűen azonosak a princípiumban; ugyanakkor általános módon magukban hordozzák az emberi létezők számára annak előnyét, hogy lehetőség szerint csatlakozhassanak ahhoz a formához, amely a saját környezetükben található, mivel normális körülmények között ez felelne meg leginkább az individuális természetüknek.

Ezt hangsúlyozta - és jogosan - a mi munkatársunk is, J.-H. Probst-Biraben, a Dhikr kapcsán írt írásának végén; de ennek az alkalmazása viszont, amit ő levont ezekből a vitathatatlan igazságokból, úgy tűnik, hogy egy pontosabb kiegészítést igényel ahhoz, hogy elkerüljünk bármilyen zavarosságot a különböző területek között, amelyek, még ha egyenlő módon is függnek a tradicionális rendtől, mégis mélységesen különböznek.(1)

Ezek után már könnyű megérteni, hogy arról a sarkalatos különbségről beszélünk, amit már nagyon sokszor máshol is hangsúlyoztunk, amely a két terület között fennáll, és amit tágabb értelemben az un. „exoterikus” és „ezoterikus” kifejezésekkel jelölhetünk. Ugyanakkor az egyiket a vallásos területtel lehetne azonosítani, míg a másikat a beavatás területével; ami az utóbbi asszimilációját illeti, szigorúan pontos minden esetben; ami pedig az előbbit illeti, még ha nem is veszi fel azt a tulajdonképpeni vallásos szemléletét, amivel bizonyos tradicionális formákban rendelkezik, akkor is ezekkel kell foglalkoznunk oly módon, hogy ez a megszorítás ne okozzon kellemetlenséget a javaslatunkra nézve.

Mindezeket elmondva, nézzük azt a problémát, amit ez esetben analizálnunk kell: amikor egy tradicionális forma komplett, mindkét nézőpontja, vagyis az exoterikus és ezoterikus nézőpont alatt, akkor nyilvánvaló módon mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy csatlakozzon ezekhez a területekhez, olyan módon, hogy korlátozódhat is a vallásos szempont határánál, vagy tovább lépve, egy beavatási utat fog követni, mivel e két terület egyiknek is, másiknak is nyitva áll.

Egyébként világos, hogy ebben az esetben a beavatási rend mindenkor a vallásos rendben fogja megtalálni a támaszt és a segítséget, mivel e fölé helyeződik, anélkül, hogy ellenkezne vele; következésképp soha nem lesz lehetőség arra, hogy elhanyagoljuk azokat a szabályokat, amelyek a vallásos rendből származnak, különösen a rítusokat, mivel ezeknek van a legnagyobb jelentősége ebből a szempontból, hiszen ténylegesen tartják a kapcsolatot a két rend között.

Tehát amikor így állnak a dolgok, akkor bármilyen nehézség nélkül követheti mindenki a saját környezetéhez tartozó tradíciót; nem kell kikötéseket tennünk, csak a mindenkor lehetséges kivételekkel szemben, azokkal szemben, akikre munkatársunk is célzott, vagyis az olyan létezők számára, akik esetlegesen olyan közegben élnek amely idegen a saját természetüknek, követkézésképp találhatnának számukra egy megfelelőbb formát.

Azt hozzá kell tennünk, hogy egy olyan korszakban, mint a mienk, ahol már minden dologban végletessé vált a zavar, ezek a kivételek egyre gyakrabban fordulnak elő, mint más korszakokban, amikor a kondíciók normálisabbak; de ennél többet már nem mondhatunk, mert végül is ez a probléma könnyen megoldható úgy, hogy a létező visszatér az ő reális környezetéhez, amely megegyezik az ő természetes jellegével.

Most visszatérve a szokásos esethez, akkor a nehézség csak abban az esetben jelenik meg, ha egy adott környezetben egy olyan tradicionális formával van dolgunk, amiben valóban nem maradt más, csak a vallásos szempont.

Tehát magától értetődő, hogy ebben az esetben egy részleges degenerációról van szó, mert annak a formának is teljesnek kellett lennie a saját kezdeteinél, akár a többi; de bizonyos körülmények következtében, amit most nem szükséges pontosítni. Az történt, hogy az egyik pillanatban a beavatási része eltűnt, és olykor ez olyan mértékben fordult elő, hogy semmiféle tudatos emlék nem maradt fenn azokban, akik e formához tartoztak, annak ellenére, hogy nyomaira rábukkanhatunk az antik írásokban, illetve emlékműveken.

Ekkor; beavatási szempontból tekintve a dolgot, egy olyan helyzettel állunk szemben, ami egy elveszett hagyomány esetével azonos: még ha egy teljes rekonstrukciót is végeznénk, akkor is csak „archeologikus” szempontból lenne érdekes, mert a szabályszerű átadás mindenkor tökéletlen maradna, és ez az átadás, amit máskor is kijelentettünk, elengedhetetlen és feltétlen állapota bármilyen beavatásnak.

Természetesen azok, akik csak a vallásos területig korlátozódnak, és ezek mindenkor többen lesznek, egyáltalán nem kell aggódniuk ezen a nehézségen, mivel számukra nem is létezik, de azok, akik beavatási célt tűztek maguk elé, nem várhatnak semmiféle eredményt a szóban forgó hagyományos formával való kapcsolatukból.

Ha ilyen módon tesszük fel a kérdést, akkor sajnálatos módon távol áll attól, hogy pusztán teoretikus érdeke lenne, mivel ez határozottan kapcsolatban áll a nyugati világban létező hagyományos formákkal: a dolgoknak ebben az állapotában léteznek-e olyan szervezetek, amelyek biztosítják a beavatási átadást, vagy ellenkezőleg, már minden végérvényesen a vallásos területre korlátozódik.

Itt most azonnal kijelentjük, hogy nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni bizonyos dolgok jelentéséről, nint amilyen a „miszticizmus”, amellyel kapcsolatban gyakran - manapság úgy, mint soha - a legkülönösebb zavarok adódnak.

Itt most nincs szándékunkban újra megismételni azt, amit más alkalomkor már elmondtunk ezzel a tárggyal kapcsolatban; csupán azt szeretnénk negemlíteni, hogy a miszticizmus egyáltalán nem rendelkezik olyasmivel, ami beavató, mivel teljes egészében a vallásos területhez tartozik, és ennek különleges határait semmiféle módon nem haladja meg, sőt bizonyos sajátosságai szembenállnak a beavatás sajátosságaival. Ez a hiba még megbocsátható lenne, legalábbis azok számára, akik nem rendelkeznek egy meghatározott fogalommal a két terület közötti különbséggel kapcsolatban. Ha ezek a vallásban azt vennék figyelembe, ami nem egy misztikus, hanem egy „felemelkedő” karakterrel bír, mivel ebben legalább létezik egy módszere az aktív megvalósításnak úgy, mint a beavatásban, míg a miszticizmus mindenkor magába foglal egy passzivitást is, következésképp a módszer hiányát is és ugyanakkor bármiféle átadást is. Ezzel egyidejűleg még egy vallásos „felemelkedésről” és egy beavatási „felemelkedésről” is lehetne beszélni, habár ennek a megközelítésnek nem kellene sugalmaznia többet, mint egy módszernek a fogalmát, amely valójában egy reális hasonlóságot alkot; de minden bizonnyal a szándék és a cél a két esetben nem azonos.

Ha most precíz módon tesszük fel a kérdést a nyugati tradicionális formákkal kapcsolatban, akkor figyelembe kell vennünk két esetet, melyet munkatársunk az írásainak utolsó soraiban említett, vagyis a judaizmus és a kereszténység; de itt kénytelenek vagyunk fenntartással fogadni azt az eredményt, amely bizonyos gyakorlatokból származik.

Mindenesetre, ha a judaizmust tekintjük, akkor a dolgok jóval egyszerűbbek, mint a kereszténységben: ugyanis az előbbi birtokol egy ezoterikus és beavató elméletet, ami a Kabala, s ezt mindenkor szabályszerűen adják át, még akkor is, ha egyre ritkábban és nehezebben, mint máskor, ez a tény viszont nem egyedülálló ezen területen, korszakunk sajátosságai ezt eléggé igazolják.

Ami a „hassidizmust” illeti, úgy tűnik, hogy a kezdeteinél effektíve hatottak rá a kabalisztikus befolyások, és az sem kevésbé igaz, szigorú értelemben véve, hogy már csak egy vallásos csoportot alkot misztikus irányzatokkal, egyébként lehetséges, hogy ez az egyetlen példája annak a miszticizmusnak, amely a judaizmus keretén belül található; és néhány kivételtől eltekintve a miszticizmus mindenekfelett valami olyasmi, ami jellegzetesen keresztény.

Ami pedig a kereszténységet illeti, létezik-e napjainkban egy olyan ezoterizmus, amely a középkorban minden bizonnyal létezett, továbbá élnek-e még olyan szervezetek, amelyek képesek ezt átadni?

Ami az ortodox egyházat illeti, ezzel kapcsolatban nem tudunk határozottan állást foglalni, mivel nem rendelkezünk világos magyarázatokkal, de örülnénk, ha ez a probléma tisztázást provokálna (2) ilyen értelemben, de ettől függetlenül, ha létezne is valamilyen beavatás, akkor ez kizárólag a kolostorokban létezhet, olyan módon, hogy ezeken kívül nem lehet hozzáférni.(3)

Másfelől a katolicizmust illetően, minden jel azt mutatja, hogy semmi sem maradt ebből a rendből, máskülönben az erre felhatalmazott képviselők is határozottan tagadják, úgyhogy hinnünk kell nekik, mivel nem rendelkezünk ellenpéldákkal.

Végül felesleges beszélnünk a protestantizmusról, mivel ez nem más, mint egy eltévelyedés, amit az antitradicionális szellem hozott létre, és ez a dolog még a lehetőségét is kizárja annak, hogy bármikor is tartalmazhatott volna egy ezoterizmust, vagy alapjául szolgált volna akármilyen beavatásnak.

Attól függetlenül, hogy mint állnak a dolgok, még ha fenntartjuk egy életben maradt, rejtőzködő beavató szervezet lehetőségét, akkor is mindaz, amit teljes meggyőződéssel mondhatnánk, hogy a kereszténység vallásos gyakorlatai, illetve más tradicionális formák gyakorlatai nem helyettesítik a beavatási gyakorlatokat, és nem hoznak létre azonos rendű eredményt sem, mivel ezek nem erre rendeltettek. (4)

Ez a tény akkor is igaz, ha az egyik és a másik között külső hasonlóság van: így a keresztény rózsafüzér tisztán emlékeztet az iszlám turug wird-jére, és az is meglehet, hogy bizonyos történelmi rokonságban állnak; de valójában ezt csak tisztán vallásos célra használják, és hiábavalóan várunk tőle egy más rendű kedvezményt, mert ez a wird-től eltérően nem kötődik semmilyen spirituális befolyáshoz, amely hatni tudna a beavatás területén.

Ami pedig a Loyolai Szent Ignác „spirituális gyakorlatait” illeti, az igazat megvallva kissé elképedtünk, hogy ilyen értelemben idézték: Igen, ezek ténylegesen egy „emelkedést” képeznek, de csak abban az értelemben, ahogy ezt már fent említettük, mivel ennek a vallásos karaktere teljesen egyértelmű. Azt is hozzá kell még tennünk, távol áll attól, hogy mentes lenne a veszélytől, hiszen sok esetben provokált már mentális megzavarodást; és szerintünk ennek a veszélynek mindenkor fenn kell állnia, mikor ilyen módon gyakorolják, vagyis a vallásos szervezeteken kívül, mivel e gyakorlatokat ezeknek fogalmazták, oly módon, hogy egy specifikus módszert alkotnak; következésképp nem lehet ajánlani senkinek, aki nem tagja ennek a szervezetnek.

Ezen kívül külön kell hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy ahhoz, hogy a spirituális gyakorlatok megfelelő hatással rendelkezzenek, szükségszerűen feltételez egy azonos rendű szervezethez való csatlakozást is; hosszú ideig lehetne ismételni a szabályokat, az olyanokat, mint például a dhikr illetve wird vagy a hindu tradícióban lévő mantrák, anélkül, hogy elérnénk akár a legkisebb eredményt is, mivel nem szabályos átadáson keresztül kapják meg és nincs „megelevenítve” egyetlen spirituális befolyástól sem.

Éppen ezért a szabályok megválasztása nem független módon történik, mivel ez nem az individuális fantáziától függ; ez a probléma alá van rendelve egy beavató szervezet valós kapcsolódásához, következésképp követni kell az illető tradicionális formához tartozó szervezet módszereit.

Végül azt még hozzátennénk, hogy az olyan beavató szervezeteknek, amelyeknek nyugaton még biztos a létjogosultságuk, ma a saját aktuális formájukban külön állnak a vallásos tradicionális formáktól, ami az igazat megvallva, nem normális dolog; ezek olykor annyira degeneráltak, ha nem éppen eltévelyedtek, hogy az esetek nagyobb részénél nem várhatunk többet tőlük, csak egy látszólagos beavatást. (5) Mindezek után, a nyugatiaknak szükségképpen figyelembe kell venni ezt a bevégzetlenséget, vagy pedig más tradicionális formákhoz kell fordulni, aminek az a kellemetlensége lehet, hogy nem számunkra alkották meg; tehát már csak azt kell megtudnunk, hogy azok, akik határozottan úgy döntöttek, hogy élnek az utolsó lehetőséggel, talán nem azt bizonyítják ezáltal, hogy belépnek azon kivételek közé, akikről beszéltünk.

Fordította: Tárkányi Beatrix

JEGYZETEK

1. Probst-Biraben tény szerint, ezt írta: „Ismertünk keresztényeket és zsidó származásúakat, akik meggyőződéssel tértek át az iszlám vallásra és szigorúan tradicionális életet élnek, és eredményesen gyakorolják a muzulmán rend fegyelmét. Ők kivételt képeznek, akiket majdnem mindenkor egy hatalmas orientális atavizmus készített fel.
Általában viszont a zsidókat tanácsosabb a hassidizmus vagy a kabalisták felé irányítani, míg a katolikusokat a Loyolai Szent Ignác féle gyakorlatok felé, a keleten élő ortodoxokat pedig az athonista módszerek felé”.

2. Tudjuk, hogy Guénon e cikk megírása után hesychasmust a kereszténység ortodoxok beavatási útjaként tekintette, és felvilágosításért érdeklődött ez irányban. E tárgy kapcsán lásd a Christianisme ét Initiation írását („E. T.”, 1949. szeptember-december), ez később az Apercus sur l'Esoterisme chrétien könyv II. fejezete lett.Az ortodox világ néhány érdekesebb adatát viszont Michel Valsan mutatta be; L'initiation chrétienne („E. T.” május-augusztus, 1965), : továbbá Mise au point együtt az Etudes ét documents d' Hésychasme („E. T.” március-augusztus, 1968).

3. Úgy tűnik, hogy ez lehetett a helyzet az ortodox világban az utolsó világháború előtt. Mindenesetre azok a nehézségek és változások, amelyek az illlető országokban megjelentek, hatással voltak a kolostori élet állapotaira is; most pedig, úgy tűnik hogy laikus beavatások is léteznek.

4. Visszatérve a „Christianisme ét Initiation” írásának erre a pontjára, amit már fentebb a 2. megjegyzésben idéztünk, Guénon megállapította, hogy bizonyos okok miatt gondolja azt, hogy léteznek még keresztény beavatási formák, de annyira limitált közösségekben, hogy tulajdonképpen nem lehet hozzáférni, vagy pedig... olyan keresztény elágazásokban, amelyek különböznek a latin egyháztól.

5. Itt minden bizonnyal a szabadkőművességre és a Compagnonnagera utal.