Összefoglalás:
"Nyugat anyagi fölénye vitathatatlan; ezt senki-sem vitatja, de tőle senki sem irigyli. Még tovább kell mennünk: Nyugat ezzel a mértéktelen anyagi fejlődéssel azt kockáztatja, hogy előbb vagy utóbb belepusztul, ha időben nem szedi össze magát és ha esetleg nem veszi komolyan fontolóra a "kezdetekhez való visszatérést", hogy ezt a bizonyos iszlám ezoterikus iskolákban használt kifejezést alkalmazzuk."
A párizsi Sorbonnon 1925. december 17-én tartott előadás
...részlet:
Most pedig Kelet valamennyi hagyományos elméletében közösen előforduló tanítások nyomán megállapítjuk a metafizikai realizálás fő állomásait. Az első, bizonyos mértékig csak bevezető az emberi tartományban történik és még nem lépi át az egyén határait. Ez ennek az egyénnek meghatározhatatlan kiterjedéséből áll, akinél a mindennapi embernél kizárólagosan fejlődő testi módozat csak nagyon kicsiny részt képvisel; valójában ettől a testi modalitástól kell eltávolodni, kezdetként az érzéki síktól kapott eszközök használatától, aminek egyébként következménye kell legyen az emberi lény más módozataiban is. A szóban forgó fázis lényegében az emberi egyén által virtuálisan magában foglalt összes olyan lehetőség realizálása vagy kifejlesztése, amely ennek testi és érzéki tartományán különböző irányban túlnyúló sokféle kiterjesztését képezi; és éppen ezek a kiterjesztések alapozhatják meg azután a kapcsolatot más állapotokkal.
A teljes egyéniségnek ezt a megvalósítását minden hagyomány az "alapállás" helyreállításának nevezi; ezt a valódi ember állapotának tekintik, aki a közönséges állapot néhány jellegzetes korlátjától, nevezetesen azoktól, amelyek az időbeli állapotot okozzák, már megszabadult. Ezt az "alapállást" elérő lény még csak emberi egyén, aki még nincs birtokában semmilyen egyénfeletti állapotnak; de ennek révén az időtől mégis megszabadult, számára a dolgok látszólagos egymásutánisága egyidejűséggé alakul át; tudatosan rendelkezik a közönséges ember előtt ismeretlen olyan tulajdonsággal, amit az "örökkévalóság megérzésé"-nek nevezhetünk. Ez rendkívül fontos, mert aki képtelen megszabadulni az időbeli egymásutániság nézőpontjától és minden dolgot egyidejűségben szemlélni, az a metafizikai rend felfogására sem képes. Aki igazi metafizikai megismeréshez akar jutni, annak legelőször az idő fölé kell helyezkednie, legszívesebben azt mondanók, hogy a "nem-idő"-be, ha egy ilyen kifejezés nem tűnne túlságosan furcsának és szokatlannak. Egyébként kétségtelen, hogy az időnkívülinek ez a tudata nagyon tökéletlenül ugyan, de mégis már valóságosan elérhető, jóval azelőtt, hogy teljesen elérnők az imént említett "alapállást".
Valaki azonban talán megkérdezné: miért használjuk ezt az "alapállás" kifejezést? A helyzet az, hogy az összes hagyomány, beleértve Nyugatét is (mert maga a Biblia sem mond mást) egybehangzóan azt tanítja, hogy az emberiség kezdetén ez az állapot volt a normális, míg a jelenlegi állapot csak egy hanyatlás eredménye, ami korszakok során, egy meghatározott világkorszak folyamán végbemenő bizonyos fajta elanyagiasodás hatására történt meg. Mi nem hiszünk a "fejlődés"-ben abban az értelemben, amit e szónak a modern emberek adtak; egyáltalán nem felel meg a valóságnak az, amit az úgynevezett tudományos hipotézisek képzelnek. A kozmikus ciklusok elméletével kapcsolatban, amit a hindu tanítások rendkívüli módon kifejlesztettek, most egyébként csak egyetlen egyszerű utalást tehetünk; ezzel azonban elhagynók tárgyunkat, mert a kozmológia nem metafizika, noha eléggé szorosan függ attól; a kozmológia a metafizika alkalmazása fizikai síkon és a valódi természeti törvények az egyetemes és szükségszerű princípiumoknak csak következményei egy relatív és esetleges területen.
Visszatérve a metafizikai realizáláshoz: ennek második foka az egyénfeletti, de még feltételes állapotokra vonatkozik, bár feltételeik teljesen eltérnek az emberi állapotokéitól. Az előző fokozat emberi világa itt teljesen és végérvényesen megszűnik. Többet kell mondani: a formák világa az; ami eltűnik, a maga legáltalánosabb értelmében, magában foglalva bárminemű egyéni állapotot, mert a forma ezeknek az állapotoknak olyan közös feltétele, ami az egyéneket önmagukban meghatározza. Ettől fogva az a lény, akit többé nem nevezhetünk emberinek, távolkeleti kifejezéssel élve elhagyja a "formák áramlásá"-t. Itt még más megkülönböztetést is kellene tennünk, mert ez a fokozat még tovább osztható: valójában több szakaszból áll, olyan állapotok elérésétől kezdve, amelyek bár formáktól mentesek, mégis a megnyilvánult léthez tartoznak még, egészen az egyetemesség fokáig, ami maga a tiszta lény.
Mindazonáltal bármilyen emelkedettek is legyenek ezek az állapotok az emberi állapothoz képest, bármilyen távolra is kerüljenek ettől, mégis csak viszonylagosak, és ez az igazság vonatkozik még a közülük legmagasabbra is, ami az egész megnyilvánulás princípiumának felel meg. Ezek birtoklása tehát csak mulandó eredmény, ami nem tévesztendő össze a metafizikai realizálás végső céljával; ez a cél túl van azon a lényen, aki ebben a célban tartózkodik, amelyhez képest az összes többi csak kiindulás és előkészítés. Ez a végső cél, ez az állapot teljesen feltétel nélküli, minden korlátozástól mentes; éppen ezért teljesen kifejezhetetlen, és ami róla mondható, az csak negatív formájú kifejezésekkel tolmácsolható: minden létezést a maga viszonylagosságában meghatározó és megszabó korlátok. tagadásával. Ennek az állapotnak az elnyerését a hindu tanítások "Megszabadulás"-nak nevezik, amikor a feltételes állapotokhoz viszonyítva szemlélik, és "Egyesülés"-nek is, amikor a Legfőbb Princípiumhoz viszonyítva vizsgálják.
Ebben a feltételmentes állapotban egyébként elvileg a lény összes többi állapota megtalálható, de átalakulva, megszabadulva minden, ezeket mint különálló állapotokat meghatározó sajátos feltételtől. Mindaz létezik, aminek pozitív realitása van, mivel ott mindennek megvan a maga princípiuma; a "megszabadult" lény valóban birtokában van lehetőségei teljességének. Mindössze a korlátozó feltételek tűnnek el, amelyek valósága teljesen negatív, mivel ezek csak "hiányt" képviselnek e szó arisztotelészi értelmében. Ez a végső állapot ugyancsak távol áll egyes nyugatiak által feltételezett valaminő megsemmisüléstől, éppen ellenkezőleg, tökéletes teljesség, végső valóság, amellyel szemben az összes többi csak illúzió.
Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a metafizikai realizálás során elért minden, még részleges eredmény is ilyen módon végleges. Ez az eredmény a lény számára állandó, többé soha semmi által el nem veszthető szerzemény; az ilyen jellegű munka, még ha a végső cél elérése előtt félbe is szakad, egyszer s mindenkorra befejezett azáltal, hogy időfölötti. Ez igaz az egyszerű elméleti megismeréssel kapcsolatban is, mert minden megismerés, bár működésében eltér, gyümölcsét önmagában hordja és ez a működés a lénynek csak pillanatnyi módosulata és hatásaitól mindig elkülönül. Ezek a hatások egyébként ugyanahhoz a létterülethez és létszinthez tartoznak, mint ami őket megteremtette; a tett hatása nem lehet a tettől való megszabadulás, és következményei nem léphetik túl az egyébként képessége szerinti terjedelmének teljességében figyelembe vett egyén határait. Bármilyen legyen is a tett, nem lévén szembenálló minden korlátozás gyökerével, a tudatlansággal, azt nem is oszlathatja el: a tudatlanságot egyedül a megismerés oszlathatja el, mint ahogy a napsugár szétszórja a sötétséget és akkor az "Abszolút Én", az összes megnyilvánult és meg nem nyilvánult állapot változatlan és örök princípiuma a maga végső valóságában megjelenik.
E nagyon tökéletlen vázlat után, amely a metafizikai realizálás fogalmáról bizonyosan csak halvány képet ad, a magyarázat súlyos tévedéseinek elkerülése végett valami lényegeset meg kell jegyezni: amiről itt szó van, annak semmi köze sincs semmilyen több-kevésbé rendkívüli jelenséghez. Mindaz fizikai természetű, ami jelenség; a metafizika túl van a jelenségeken; mi pedig ezt a szót a legáltalánosabban fogjuk fel. Ebből egyéb következmények mellett az következik, hogy az imént említett állapotok egyáltalán nem "pszichológiaiak"; ezt félreérthetetlenül ki kell jelenteni, mert ezzel kapcsolatban különös zavarok mutatkoznak. A pszichológiának, meghatározása szerint, csak az emberi állapotokra van hatása, ezenfelül pedig ahogy ma értik, az egyén képességeinek csak egy nagyon korlátozott zónáját érinti, aki pedig sokkal messzebbre bontakozik ki, mint ahogy azt ennek a tudománynak a szakemberei feltételezik. Valójában az emberi egyén sokkal több és sokkal kevesebb annál, mint amit Nyugaton róla gondolnak: sokkal több annak folytán, hogy lehetőségei testi körülményeit meghatározhatatlanul meghaladják, amelyekre lényegileg mindaz vonatkozik, amit rajta általában tanulmányoznak; de sokkal kevesebb is, mivel messze van attól, hogy teljes és önmagában elégséges lény legyen, csak egy külső megnyilvánulás, az igazi lény által felvett mulandó látszat, akinek a maga változtathatatlan lényegét ez egyáltalán nem befolyásolja.
Hangsúlyozni kell azt a megállapítást, hogy a metafizika területe teljesen kívül esik a jelenségvilágon, mert a modern emberek szokása szerint alig ismerik és csak a jelenségeket kutatják; majdnem kizárólag csak ezek iránt érdeklődnek, amiről egyébként az általuk kifejlesztett kísérleti tudományok tanúskodnak metafizikai járatlanságuk pedig ugyanebből a törekvésből fakad. A metafizikai realizálás tevékenysége során kétségtelenül felléphetnek bizonyos sajátos jelenségek, de teljesen véletlenül: ez inkább kellemetlen eredmény, mert az ilyesmi csak akadály lehet annak útjában, aki itt valami fontos elérésére törekszik. Annak, aki megengedi, hogy ezek a jelenségek megállítsák és eltérítsék útjáról, különösen pedig annak, aki átadja magát a rendkívüli "képességek" tanulmányozásának, annak kevés esélye van arra, hogy a realizálást azon a fokon túl kiterjessze, amit már eltévelyedése előtt elért.
Ez a megjegyzés természetesen maga után vonja a "jóga" fogalmával kapcsolatos néhány téves magyarázat helyesbítését; nem azt állítják néha valóban, hogy. a hinduk ezzel a szóval a rejtett emberi képességek fejlesztését jelölik? Az imént mondottak elégségesek annak bizonyítására, hogy az ilyen meghatározást el kell vetnünk. Valójában a "jóga" szót betűszerint leghívebben az "egyesülés" szóval fordítottuk; eszerint ez pontosan kifejezi a metafizikai realizálás legfőbb célját; a "jógi" pedig legszorosabb értelemben véve kizárólag az, aki ezt a célt elérte. Az is igaz azonban, hogy kiterjesztés révén ugyanezeket a fogalmakat néhány esetben az "egyesülés" előkészítő stádiumaira vonatkoztatják, vagy magukra az egyszerű előkészítő eszközökre, és arra a lényre, aki e fokozatoknak megfelelő állapotokat elérte, vagy aki ezeket az eszközöket alkalmazza, hogy ezeket elérje. Hogyan állíthatja azonban valaki, hogy az eredeti értelmében "egyesülés"-t jelentőszó tulajdonképpen és leegyszerűsítve légzési gyakorlatokat vagy valami ehhez hasonlót jelent? Az ilyen és más, általában a ritmus tudományán alapulónak nevezhető gyakorlatok a metafizikai realizálás szempontjából valóban a leghasználatosabb eszközök közé tartoznak; de az ember ne tekintse célnak a csak esetleges és véletlen eszközt, és ne tekintse egy szó eredeti jelentésének azt, ami csak másodlagos és mellékes jelentés.
A "jóga" eredeti jelentéséről beszélve és kimondva azt, hogy ez a szó lényegileg mindig ugyanazt jelentette, felmerülhetne az a kérdés, amiről eddig még semmit sem mondtunk: vajon miben gyökeredznek azok a hagyományos metafizikai tanítások, amelyekből előadásunk összes tényét kölcsönöztük? A válasz nagyon egyszerű, noha kiválthatja azok ellenvetését, akik mindent történeti szempontból szeretnének nézni: a válasz az, hogy nincs eredete; ezzel azt akarjuk mondani, hogy nincs időbeli meghatározásra lehetőséget adó emberi eredete. Más szavakkal, a hagyomány eredete, feltéve, hogy az eredet szónak hasonló esetekben még van valami értelme, "nem emberi", akárcsak magának a metafizikának az eredete. Az ilyen természetű tanítások nem az emberiség történetének valamelyik pillanatában jelentek meg: ennek nehézség nélküli megértését lehetővé kellene tennie egyrészt az "alapállás"-ra tett utalásunknak, másrészt pedig annak, amit minden metafizikai időnkívüli természetéről mondtunk, feltéve, hogy ellentétben néhány elfogulttal megnyugodva elfogadjuk azt, hogy némely esetben a történeti szempont alkalmazhatatlan. A metafizikai igazság örök; éppen ezért mindig voltak lények, akik ezt képesek voltak valóságosan és teljesen megismerni. Csak a külső formák, az esetleges eszközök változhatnak; ennek a változásnak pedig semmi köze nincs ahhoz, amit a modernek "fejlődés"-nek neveznek, ami csak egyszerű alkalmazkodás az ilyen-olyan sajátos körülményekhez, egy nép vagy meghatározott kor sajátos feltételeihez. Ennek eredménye a formák sokfélesége; de a tan alapja semmiképpen sem módosul, azt nem éri sérelem, mint ahogy a lény lényegi egységét és azonosságát sem változtatja meg megnyilvánulási állapotainak sokfélesége.
Eszerint, legalább is elvben és bizonyos mértékig abszolút módon szemlélve a metafizikai megismerés és a realizálás, amit azért foglal magában, hogy valóban egészen az legyen, aminek lennie kell, mindenütt és mindig lehetséges; vajon azonban tulajdonképpen, vagy mondhatnók, hogy gyakorlatilag és bizonyos értelemben viszonylagosan ez bármilyen környezetben és a részletek legcsekélyebb számbavétele nélkül egyformán lehetséges? Fentebb, legalább is ami a realizálást illeti, sokkal kevésbé válaszoltunk igennel; ezt pedig megmagyarázza az a tény, hogy a realizálás kezdetén az esetlegesek síkját kell támpontul venni. Lehetségesek különösen kedvezőtlen körülmények, mint amilyenek a modern nyugati világban uralkodnak, amelyek annyira kedvezőtlenek, hogy ott ilyen munka majdnem teljesen lehetetlen, és hogy a környezet nyújtotta védelem hiányában még megkísérelni is veszélyes lenne, és egy olyan szellemi környezetben, amely csak gáncsolni sőt megsemmisíteni tudja a magukat rábízók törekvéseit. Ezzel szemben az általunk hagyományosnak nevezett civilizációkat olyan módon szervezték, hogy az ember ott olyan hatékony segítséggel találkozhatott, ami szigorúan véve kétségtelenül éppen úgy nem nélkülözhetetlen, mint a külsőleges, de ami nélkül a tényleges eredményeket mindazonáltal nagyon nehéz megtartani. Az elszigetelt emberi egyén erőit meghaladó néhány dolog még akkor is előfordul, ha ez az egyén a szükséges képesítésekkel egyébként rendelkezik; a mai körülmények között senkit sem szeretnénk arra bíztatni, hogy meggondolatlanul belefogjon egy ilyen vállalkozásba; ez pedig most egyenesen vezet következtetésünkhöz.
Kelet és Nyugat között (és itt kizárólag a modern Nyugatról van szó) számunkra a következő a legnagyobb, a valóban egyedül lényeges különbség, mert az összes többi ebből ered: egyrészt a hagyomány megőrzése mindazzal együtt, amit magában foglal; másrészt ugyanennek a hagyománynak az elfelejtése és elvesztése; az egyik oldalon a metafizikai megismerés fenntartása, a másikon tökéletes tudatlanság afelől, ami erre vonatkozik. Vajon hogyan találhatnánk közös mértéket azok között a civilizációk között, amelyek megnyitják elitjük részére azt, amit mi futólag megkíséreltünk áttekinteni, amelyek a legmegfelelőbb eszközöket nyújtják ezen lehetőségek tényleges megvalósításához, és amelyek legalább némelyikünk számára lehetővé teszik ezeknek a maguk teljességében történő megvalósítását, - a hagyományos civilizációk és egy kizárólagos anyagi értelemben fejlett civilizáció között? Ezért hát, hacsak nem vak állást foglalni valamelyik mellett, ki merészelné állítani, hogy az anyagi fölény pótolja a szellemi alsóbbrendűséget? Szellemit mondunk, azonban igazi szellemiséget értve ezalatt, ami nem korlátozódik sem az emberi nemre, sem a természeti rendre, ami lehetővé teszi a tiszta metafizikai megismerést a maga kizárólagos transzcendenciájában. Úgy látom, elég egy pillanatnyi elmélkedés e kérdések fölött, hogy kétség és habozás nélkül megadjuk itt a megfelelő választ.
Nyugat anyagi fölénye vitathatatlan; ezt senki-sem vitatja, de tőle senki sem irigyli. Még tovább kell mennünk: Nyugat ezzel a mértéktelen anyagi fejlődéssel azt kockáztatja, hogy előbb vagy utóbb belepusztul, ha időben nem szedi össze magát és ha esetleg nem veszi komolyan fontolóra a "kezdetekhez való visszatérést", hogy ezt a bizonyos iszlám ezoterikus iskolákban használt kifejezést alkalmazzuk. Manapság különböző oldalakról sokat szónokolnak "Nyugat védelmé"-ről; szerencsétlenségre azonban úgy tűnik, nem értik meg, hogy ez önmaga ellen történik, különösen hogy Nyugat éppen saját jelenlegi törekvései ellenében szorul védelemre, és ezek a legfontosabbak és legfélelmetesebbek az őt ténylegesen fenyegető összes veszély közül. Jó lenne ott fent egy kicsit alaposabban elmeditálni, és az ember nem nagyon tudná, ki mindenkit hívjon meg, akik még képesek elmélkedni. Ezzel befejezem előadásomat örülve annak, hogy ha nem is sikerült teljesen megértetnem, de legalább megéreztettem valamit abból a keleti szellemiségből, amihez hasonló Nyugaton többé nem található, és ha egy bár tökéletlen vázlatot nyújthattam az igazi metafizikáról, az igazi megismerésről, ami India szent szövegeinek állítása szerint egyedül teljesen valódi, abszolút, végtelen és legfőbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése