A "nőfelszabadításról"...

1.
A nyugati "nőfelszabadítás", jobbára a női princípium hülyeség aspektusának - a parttalan önzésnek - korlátlan világra árasztását segíti elő, a "földi mennyország" elérésének céljából, ami nem csak a férfiakat herélheti ki, hanem mindkét felet hathatósan boldogtalanná teheti, és ennek az egésznek a legfőbb mondanivalója - úgy tűnik -, hogy a nőnek joga van ahhoz, hogy férfi lehessen, aminek következménye a "himnő" és a "nőfi", tumultus az "önmegvalósítást" lehetővé tevő mellékhelységekben ahol azok tartózkodnak, akik nem tudják eldönteni, hogy fiúk avagy lányok, mint például Svédországban, ahol a Parlamentben azon vitáznak, hogy a teljes "egyenjogúsítás" érdekében kötelezzék-e a férfiakat az ülve pisilésre (ez sajnos nem vicc), aminek következő lépése a nők állva pisilési jogának törvényerőre emelése lehet, ami kapcsán végül már csak az ellenőrzés problematikája  maradhat ideig-óráig megoldatlan...

Ha a női princípiumnak a negatív, önző, ego-centrikus pusztító ereje nincs kulturálisan lekorlátozva, hatalmas károkat okozhat a világban. Tüneti jelenség, hogy sok munkahelyen az erőszakos, pályakezdő nők viszik a prímet, adják az alaphangot... A nő valós minősége akkor nyilvánul meg legnagyobb eséllyel, amikor van gazdája szívének, ura van, mivel csak és kizárólag az önzetlenség mentén virágozhat ki, aminek irányultsága lehet, a szakrális Hagyomány; egy Férfi; a Gyermekek; a Család; a Haza; Isten....

2.
A Nyugat biológiai öngyilkosságot követ el azzal, hogy a férfiakat nővé (pl.: emo stílus), a nőket pedig férfiakká (pl.: nadrágos nők kora, divat a leszbi, stb...) neveli vagy, hogy mozgalom indul annak érdekében, hogy a lányok fiú, a fiúk lány nevet kaphassanak, mert így csökkenthető a nemi előítélet (A földrajz tanárnőt Tibi néninek, a tornatanárt pedig Boglárka bácsinak fogjuk hívni?)...
A nemi szerepek kiegyenlítése, az "egyenjogúságnak" nevezett egyformaság kultusz, a nemek mesterséges összekeverése egy kultúra alkonyának tűnik.

3.
A nemi zűrzavarkeltésnek további "gyümölcse" a posztmodern "csúcs-szexszimbólum" divatba hozása: egy lény, aki egyszerre rendelkezik férfi és női nemi szervvel, amely jelenség a nemek fölötti angyali androgünitás hiperprofanizációjának, lefelé tükröződésének is értelmezhető és ilyenformán kvázi egyfajta bukott angyali minőségről lehet beszélni, amely - mint süllyedő önátlépés - már pusztán a teljes önfelszámolás felé fokozható, így a felbomlás végső stádiuma felé mutat. 
(Erre a baljós káoszra utalhat a semleges nem igénye - ami alapján a nemek különbségeinek figyelembevétele eltűnne az oviban - vagy bizonyos modernista ruha-divatirányzatok és szubkultúrák dúlt, kvázi "skizofrén" jellege is.) A szétszóródás végső ideológiája a középponttalan nihilizmus, amely kompenzatív tüsténkedésével illetve relativizmusával már önmagát is szétszórja. 

4.
A homoszexualitás szerintem magánügy. Talán nem volna szerencsés elvárttá tenni és gyanúsan "merevnek" beállítani azt, aki esetleg nem kíván élni az úton-útfélen propagált lehetőséggel.

5.
A szépségversenynek nevezett "husi bolt", a női minőség külsődlegességgé degradálása. A nők ábrázolása, főként az amerikai filmekben, roppant sematikusnak tűnik (vagy prosti vagy férfi-imitátor). A fátyol és a manapság lejáratott és üldözendőnek nyilvánított nikáb és burka ellenben a nőt minőségében felemeli, segíti, hogy figyelmét a belső értékekre irányítsa (emelkedő önátlépés), ami kívül a férj (a kölcsönösség, a különbségek egyenrangúsága mentén), a család tiszteletét erősíti, nem beszélve a takarás - jól ismert - csáb jellegéről. 
(Vö.: Az "Éggel átitatott Föld" és az "Ég nélküli Föld" létmódok minőségi konzekvenciáit például egy 50 éves nő esetében.)
Elgondolkodtató amit egy Kirgizisztánban született és felnőtt orosz barátnőm mesélt, hogy abban a kultúrában a diplomás nőkért kevesebb hozományt vár el a családjuk, mint nem diplomás társaikért. Torokszorító az "ellenállhatatlanul vonzó" korban lévő hölgyek seregének a látványa az egyetemi padsorokban, életük legtermékenyebb időszakában, akkor amikor - az áldott természet végtelen bölcsessége folytán - annak volna az évtizede, hogy kialakítsák azt az addikciót, ami a későbbi időkben is összetartja a családot érzelmileg.

6.
Ha energetikailag nézzük, akkor a szakrális jin-jang-ot helyettesíteni kívánó modernista - egy fehér kör az előtérben, ami mögött egy fekete kör halmozódik - modell extrém kimódoltnak, instabilnak és - már középtávon is - fenntarthatatlannak tűnik.

7.
A minap egy kirakodó vásáron egy modernista hölgy így szólt gavallérjához: "Te vagy az Isten."
Petrás Mária interjú kötetében ("Madár nyelven". Kairosz Kiadó.) egy szakrális hölgy a következőket mondta férjének: "Maga előbb szeresse csak Istent. A többivel megelégszem én is."

Bogár László: Mesterséges forradalmak.

Ahogyan az várható is volt, az elmúlt évtizedek „csinált forradalmainak” forgatókönyve Ukrajnában is kivá­lóan működik. Sokat elárul a jobb sorsra érdemes ország lakóinak mentális állapotáról, hogy velük egyszer már – nem is olyan régen – eljátszottak egy ilyen önpusztító „forradalmat”, azzal a biztatással, hogy aztán majd minden sokkal jobb lesz.

Hát nem lett jobb, sőt! Ukrajna anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi szabadesésben zuhan a semmibe évtizedek óta, lényegében tökéletesen függetlenül attól, hogy milyen hatalmak bábfigurái ígérik éppen a megváltást e sokat szenvedett nemzetnek. Adalékként elég annyi, hogy Európa legbetegebb társadalma az ukrán, minden évben kétszer annyian halnak meg, mint amennyien születnek. Így csak egy olyan közösség képes cselekedni, amely már eldöntötte: „kivezeti magát” a történelemből.
A berlini fal leomlásától a bukaresti forradalmon át a felbomló Szovjetunió utódállamaiban precízen kirobbantott narancsos, rózsás és még ki tudja, hányféle fantázianéven futó forradalmakig és persze az arab tavaszig a globalizáció látványtechnikai tűzijátékai egyébként mindig és minde­nütt teljes sikerrel zárulnak. (Mármint a konstruktőrök számára!) A globális média véleményhatalmi gépezete rutinszerűen azonnal igyekszik mindenkit bezárni a hamis értelmezés már jól kipróbált ketreceibe. A feladat most is a szokásos, azonnal el kell igazítani a közönséget, vagyis meg kell mondani, hogy kik a jók és kik a rosszak. S mindkét fél egyaránt rossz abban az értelemben, hogy végzetes tévedésben van. Az, hogy esetleg a jó célokat mindent elpusztító eszközökkel próbálja elérni, az itt fel sem vethető. Az elengedhetetlen hiszterizálás ugyanis csak akkor lehet igazán sikeres, ha minden abszolút fekete-fehér, a kellőképpen leépített közvélemény egyébként sem vevő az árnyalt magyarázatokra.
A globális véleményhatalmi diktatúra masinériája most éppen azt sulykolja, hogy az antidemokratikus Putyin és Oroszország rossz, a demokratikus Nyugat, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió meg a jó, és Ukrajnában most a jó és rossz mérkőzik egymással. Mármint hogy a tüntetők mind jók, aki ellen pedig tüntetnek, azok mind rosszak. Márpedig attól, hogy az előre hozott választásokon majd a rossz birodalmának korrupt kollaboránsait felváltják a jó birodalmának ugyanolyan korrupt kollaboránsai, a nép végtelen nyomora aligha fog enyhülni. Arról az elemi logikai szinten is felvetődő lehetőségről nem is beszélve, hogy a Nyugat és a Kelet birodalma ugyanannak a történelmi rossznak két olyan alakváltozata, amelyet bábfiguraként azért épített fel a „nem létező” világerő, hogy a tisztelt publikum, az intellektuálisan kifinomult B közép rekedtre ordíthassa magát a saját csapatát biztatva.
Nos, éppen ez az, ami fel sem vethető. És azért nem vethető fel, mert az így kialakított hamis tér és a hamis törésvonalak mentén provokált csinált forradalmak permanens polgárháborúja a lehető legalkalmasabb közeg ahhoz, hogy közben a kifosztás zavartalan maradjon. A csinált forradalmak egyik döntő célja ugyanis éppen ez. Vagyis hogy az állandósuló anarchia és káosz nyomán minden igazán értékes vagyon a valóságos ár töredékéért jusson a „nem létező” világkonstruktőr kezébe, aki mellesleg kiváló üzleti érzékkel is rendelkezik.
Ukrajna látszólag szegény ország, de csak azért, mert Európa legnagyobb összefüggő és elsőrendű minőségű termőföldjeinek kifoszthatósága a szegénység állandósításával volt a legkönnyebben biztosítható. A világerő ugyanis sok száz, talán sok ezer éves horizonton értelmezi a világot, és pontosan tudja, hogy az éppen általa gerjesztett technoevolúciós hókuszpókuszok látványos díszletvilágának hamis sugallatával szemben a föld és a víz mint őselem mindig az élet meghatározó talpazatát jelentette, és jelenti majd a jövőben is. Így aztán igyekszik közvetlen ellenőrzés alatt tartani a készleteit, pontosabban a lehető legmegbízhatóbb bábfiguráinak lokális uralma alá helyezni azokat.
Az Európai Unió nevű bábfigura most kétségtelenül megbízhatóbb gazdatiszt számára, mint Putyin Oroszországa, bár persze ez utóbbi sem üzemelhetne az ő jóindulatú és diszkrét támogatása nélkül. Igaz, Jelcin alatt jobb volt a világerő számára, hisz a kifoszthatósági ráta kvázi korlátlan lehetett.
Az Ukrajnában zajló boldog és önfeledt önfelszámolás igazi oka az, hogy a nép csodára vár. Arra, hogy jöjjön már valaki, és csináljon már valamit, amitől jobb lesz. De hogy valójában miről is szól a történet, azt talán az világítja meg a legjobban, amit a CASE Ukraine ügyvezető igazgatója úgy fogalmazott meg, hogy Ukrajnának a jelek szerint először át kell esnie az elkerülhetetlen államcsődön, majd jöhetnek a rendkívül fájdalmas reformok, a Nemzeti Valutaalappal kötendő megállapodás, és csak ezután kerülhet ismét napirendre az európai uniós társulási szerződés. (A CASE egyébként egy, a Harvard Institute makroökonómiai reformprojektjéből kinőtt hálózat.) Sajnos, állapította meg szomorúan, ma nincs olyan politikus, aki vállalná a szükséges reformokat. Ha értenék az ukránok, hogy milyen sorsot szánt nekik a Nyugat – amiről pedig ezek szerint Kijevben is nyíltan beszélnek, igaz, nem hazai használatra –, akkor talán nem egymást pusztítanák, hanem éppen ebben a „nem létező” világerőben ismernék fel közös ellenségüket. Ám ez még odébb van.

Séta a birodalmak terén (Bogár László)

Budapest belvárosában van egy elegáns tér. Közepén a minket évtizedeken át függésben tartó és kifosztó birodalom emlékműve áll, ami folytonos konfliktusokat okoz idehaza.
Mellette közvetlenül egy nagykövetség, a bennünket jelenleg függésben tartó és kifosztó birodalom megtestesítője, amelyet ma már talán rakétasilókkal is felszereltek, ékes bizonyítékaként annak, hogy ez a „szelíd óriás” a béke és a demokrácia legfőbb őre, így aztán nincs mitől félnie, mert mindenki szereti. Kicsivel odébb a Magyar Nemzeti Bank épülete látható, amely eddigi története során – nevével ellentétben – többnyire sokkal inkább a minket függésben tartó globális pénzhatalmi rendszer stratégiai érdekeit képviselte a „magyar nemzettel” szemben. Sokat emlegetett függetlensége is leginkább a magyar nemzet stratégiai érdekeitől való függetlenséget jelentette.
  A „biztonság” kedvéért a tér másik két hatalmas épülettömbje is olyan bankoké, amelyek közvetlenül jelenítik meg ezt a nemzettel szembeni globális pénzhatalmi érdeket. Végül a teret uraló legnagyobb épület a volt Tőzsdepalota (egykor szintén a globális pénzhatalom jelképe), amely aztán évtizedekig a globális véleményhatalmi gépezet, a televízió épülete volt, kultúrharcos ávósokkal alaposan teletömve.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a tér neve: Szabadság! E groteszk történelmi bohózat folytatódására utal, hogy éppen ezen a téren kívánták volna felállítani a minket függésben tartó, időben és térben „harmadik” birodalom emlékművét. A szokásos ravasz hazugságoktól és primitív handabandázástól dúsan habzó vita egyelőre megakadályozni látszik ezt, de amin el kellene gondolkodni, az egy kicsikét mélyebb rétegekben fekszik. Az elmúlt ötszáz év során minket függésben tartó és kifosztó öt birodalom közül tehát a három legutóbbi „méltó” helyet kapott, vagy kapna a szabadság terén, de mi van az első kettővel? A Habsburg-birodalom közvetett módon azzal van jelen e helyen – s ezen is érdemes elgondolkodni –, hogy a tér arculata még e birodalom utolsó évtizedeiben formálódott olyanná, amilyen most. A történelmileg legelső birodalom, az oszmán–török impérium közvetlen módon ugyan nincs jelen a téren, ám közvetett módon igen. Ez azt jelenti, hogy az öt birodalmat olyan szálak kötik össze az európai történelem mélyszerkezetében, amelyek némi magyarázatul szolgálnak arra, hogy miért vagyunk folyamatosan ebben a tragikomikus, kiszolgáltatott helyzetben. Az a jelenséghalmaz, amelyet ugyanis Oszmán-török Birodalomként ismerünk azokból az évszázadokból, amikor „hazánk területén ideiglenesen állomásoztak a csapatai”, a Spanyolországból 1492 után kiűzött kereskedő-bankár családok felügyelete alatt állott. A diplomáciai, kereskedelmi, pénzhatalmi kérdésekben mindenesetre a szultánok aligha dönthettek másként, mint ahogy a bankárok javasolták nekik. És hogy a Habsburgok kinek köszönhetik működési technikájukat, azt jól jelzi az a levél, amelyet Anton Fugger írt 1523-ban V. Károly  császárnak, a „világ urának”. „Császári felséged számára az is ismert és napnál világosabb tény, hogy Császári Felséged nélkülem sohasem tudta volna megszerezni magának a római koronát. Mindezek után azzal az alattvalói kéréssel fordulok Császári Felségedhez, hogy az én hűséges alattvalói szolgálataimat, amelyek Felségedet olyan nagy jóléthez segítették, kegyeskedjék figyelembe venni és elrendelni, hogy a nekem járó összeget kamatostul és minden további halogatás nélkül leróják és megfizessék.”
A levél aligha hagy kétséget afelől, hogy kik is a világ igazi urai. Az egymás ellen hadakozó, és a történelmi Magyarország felszámolásában egyaránt érdekelt két birodalom, az oszmán és a Habsburg láthatólag ugyanannak a globális struktúrának volt alávetve. Mint ahogy a török elleni európai összefogást pápaként szolgálni akaró Bakócz Tamást is az a Giovanni di Medici pénzoligarcha-nagyherceg ütötte el a pápaságtól, aki személyében is közvetlen megjelenítője e láthatatlan hatalomnak. Az időben és térben is „harmadik” birodalom létrehozására pedig legfőképpen azért volt szükség, hogy végre legyen ennek a világerőnek egy olyan brutális lándzsahegyként működő eszköze, amelynek segítségével „visszaveheti” azt az akkor már Szovjetunió fantázianéven futó birodalmat, amelynek felépítése szintén e láthatatlan szuperstruktúra műve. Kitalálására és létrehozására azért volt szükség, hogy segítségével a zárt szakrális paraszti társadalomból a Nyugaténál sokkal rövidebb idő alatt, következésképp sokkal brutálisabban lehessen felépíteni a kapitalizmus ipari tömegtermelési rendszereit. Ám a teremtmény kezdett kicsúszni a konstruktőrök kezéből, így Hitlert és birodalmát próbálták nekivezetni Sztálin elszabadult birodalmának. Világtörténelmi projektjük egyik legveszélyesebb pontja kétségtelenül az volt, amikor néhány évig úgy látszott (a Molotov–Ribbentrop-paktum idején), hogy a két elszabadult monstrum stratégiai szövetséget köt az őket felépítő világhatalmi rendszerrel szemben.
Fél évszázaddal a világháború után vér nélküli világháborúval mégis sikerült visszavenni a szovjet birodalmat. És szabadságnak, demokráciának, felemelkedésnek álcázva egy minden eddiginél brutálisabb, „láthatatlan” birodalmat felépíteni. Hamis politikai szappanoperák gyártása helyett tehát komoly kérdéseket is feltehetnénk. Igaz, így esetleg válaszok is születnek. Attól meg aztán óvjon minket az ég!