Claudio Mutti: A turanofil (turán-barát) Eurázsia eszményről...

(Vö.: Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka)


– In medias res: professzor úr igen jól ismeri Magyarország helyzetét. Jó nekünk az Európai Unió, avagy sem?

– Magyarország – hasonlóan az egykori szovjet blokk országaihoz – 1989 óta egyértelműen és erősen amerikai, euroatlanti érdekszférába tartozik. Az országot – kiváltképp a NATO-csatlakozás óta – felhasználják az amerikai katonai és stratégiai célok érvényesítésére. Magyarország pontosan ugyanarra a sorsra jutott évtizedekkel később, mint az úgynevezett felszabadított országok a második világháború után.

– Akik nyilvánvalóan jobban kiélvezhetik még ma is a közös piac előnyeit…

– Igen, és Magyarország az utóbbi időszakban egy nagyon furcsa helyzetbe került. Annak ellenére, hogy szobrokat állítottak amerikai elnököknek, hogy az országot teljes mértékben integrálták az úgynevezett európai közösségbe, hogy Magyarország mindenben megfelelt a nyugati, liberális és euroatlantista elvárásoknak, az országot ma mégis össztűz alá veszik Nyugaton, s az országra nyomást gyakorolnak a brüsszeli technokraták és az amerikanista erők.

– Ön szerint ez miben nyilvánul meg?

– Elsősorban gazdasági téren. Nem engednek az országnak semmilyen olyan folyamatot kiteljesedni vagy épp elindítani, amely a gazdasági önállóságot segítené, legyen szó a multik megadóztatásáról, az új alaptörvényről (ebben is különösképpen a családról szóló részt kifogásolják, amely szentesíti, hogy egy kapcsolat férfiről és nőről szól) vagy az állam kapcsolatáról a jegybankkal. Emellé társul még az állandóan hangoztatott növekedő antiszemitizmus. Mint Dzsingisz Kán öt ujja, csak a tradíciókat követő nemzetek összefogásának lehet jövője a globalizmussal, individualizmussal, a barbarizmussal szemben – vallja Claudio Mutti olasz esszéista, filozófus, kutató, az eurázsiai gondolat egyik vezető európai gondolkodója, az olaszországi, 2004 óta létező Eurázsiai Folyóirat kiadója. 

(...)

– Mennyit rombolt Ön szerint Magyarországon az amerikanizmus?

– Kétségtelenül sokat, de közel sem annyit, mint a nyugati államokban, ahol hatvan éve ez a vezető ideológia.

– Professzor úr korábbi írásaiban és interjúiban egyértelműen leszögezte, hazája, Olaszország az amerikanizmus miatt, a gazdasági és fegyveres amerikai befolyás és alárendeltség okán nem azt a szerepet tölti be, amely Itáliát földrajzi és történelmi helyzete folytán predesztinálná, vagyis a Balkán és a mediterráneum szervezőjének és összekötőjének a szerepét. Hasonló a helyzet Magyarország esetében is?

– Magyarországnak mindig is küldetése volt Közép-Európa szívében, hogy több nagyhatalom, így Kelet és Nyugat között afféle szervezői és összekötői szerepet töltsön be. Volt, hogy egyszerre kellett egyensúlyoznia az országnak az osztrák-német, az ottomán és az orosz birodalmak között.

– És napjainkban?

– Ma az ország nyugati, euroatlanti függősége totális. Ennek – ha jót akar magának az ország – ideje mihamarabb véget vetni. Magyarország gyakorlatilag az atlanti régió legkeletibb részén fekszik.

– Ez lehetséges?

– Politikai akarat kérdése. Napjaink történéseinek a fontos előzménye, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök mióta hatalmon van, igyekszik restaurálni az egykori szovjet birodalom országaival a viszonyt, így például Kazakisztánnal vagy Fehéroroszországgal. Vagyis az orosz erő kezd újra megmutatkozni az euroatlanti pólus ellenében. Ezt látva a Nyugat rakétapajzsot kívánt telepíteni gyakorlatilag a mai orosz határokra. Ezt az oroszok agresszívnak ítélték meg. Mindezzel viszont Magyarország újra egy határvonal lett Kelet és Nyugat között.

– Hogy tudna hazánk a leghatékonyabban kikerülni a totális nyugati érdekszférából úgy, hogy ne kerüljön újra teljes keleti függőségbe, vagyis keletkezzen egy új egyensúly?

– Ma azok az országok, amelyek teljes szuverenitásra törekszenek, kontinentális dimenziókban vannak, vagy akkora területtel és katonai erővel rendelkeznek. Ezek: az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, India. Tízmilliós lakossággal Magyarország a 100 százalékos szuverenitásról nem álmodhat. Magyarországnak egy nagyobb blokkba kell integrálódnia, olyanba, ahol származása okán rokonsági viszonyt is tudhat a keleti népekkel, ezáltal összekötővé válhat Kelet és Nyugat között. Egy ma már nehezen vitatható kontinuitás van származásilag a mai magyarok és a keleti népek között egészen Belső-Ázsiáig és Kínáig.

– A finnugrizmus-turánizmus „vitáról” mi a véleménye?

– Nem vagyok dogmatikus híve a finnugrista filológiának, de tény, vannak a magyarokkal rokon népek a volt Szovjetunióban. Másfelől viszont kétségtelen eredeti rokonságban áll a magyarság a turáni népekkel. Így a magyarságnak unikális, kettős kötődése van a Kelethez. Ezáltal a magyarság integrálódni tudna egy lényegesen nagyobb méretű területbe, mint a mai Európai Unió.

– Lát a mai kormány részéről ilyen szándékot?

– Az Orbán-kabinet részéről csak gazdasági együttműködésekre vonatkozó szándékot látok. Nem rossz ez az út, de kevés például egy-egy látogatás és szerződéskötés, mint legutóbb Kazakisztánnal.

– Mi lehet a megoldás?

– Egy olyan politikai erő hatalomra jutása, amely visszatér a magyar tradíciókhoz, szembehelyezkedik a modern liberalizmus eszméivel, s az értékek mentén politizálva visszatalál a külpolitikában is a gyökerekhez, a rokon népekhez, és ez nem csak gazdasági szerződések formájában merül ki.

– S ilyen téren mi a helyzet a Balkánnal, amely a közvetlen szomszédságunkban található, és török, valamint orosz befolyás alatt lehet elképzelni a jövőjét?

– Ez így van, ahogy a mondat második felében említette. A törökök és az oroszok a történelem során sokszor kerültek konfliktusba egymással. Az elmúlt időszakban ez a helyzet normalizálódott köszönhetően Putyin orosz és Erdogan török vezetők munkájának. Ma a szíriai helyzet miatt ismét fagyos a viszony. Amennyiben a tartuszi kikötő (amely Iránnak és Oroszországnak is kulcsfontosságú) és Szíria helyzete megoldódna, újra normális lehetne a reláció, és ez rendezhetné a balkáni viszonyokat is, amelyeket a nagyhatalmak a történelemben mindig is destabilizálni igyekeztek.

– Oroszország és Törökország viszonya a jövőben a Balkánt leszámítva is fontos lehet?

– Abszolút. Amennyiben Törökország megtalálja a maga útját, vezető szerepét a türk népek között, és rendezi a viszonyát Oroszországgal, az a Kelet jövőjét meghatározhatja. A Huntington-féle elmélet (Samuel P. Huntington amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem profeszszora, aki A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, valamint a Kik vagyunk mi – Az amerikai identitás kérdése című munkáival vált világszerte ismertté. – H.Á.) szerint civilizációk összecsapása várható, én azonban azt szeretném, ha a tradicionális civilizációk (ilyen a pravoszláv orosz és a muszlim türk is) nem összecsapnának, hanem párbeszéd lenne közöttük. Dzsingisz Kán is anno az öt ujját mutatta föl, mutatva ezzel az öt tradicionális kultúrát, vallást.

– Vagyis: a tradicionális kultúráknak kell összefogniuk világszerte.

– A tradicionális kultúrák egymással nem helyezkedhetnek szembe. Csak a modern liberalizmussal és barbarizmussal, amelyet ma az amerikanizmus és az Egyesült Államok által világszerte fémjelzett sátáni eszme testesít meg. Ezekkel szemben kell összefogni például a két legnagyobb világvallásnak, a kereszténységnek és az iszlámnak, melyek között amúgy is jelentős, mondhatni teljes az értékazonosság.

(...)

Az új Alkotmány hatályba lépése után a nyugati bankhatalom által fenntartott bizonyos politikai és ideológiai erők egy szégyentelen pert indítottak Magyarország ellen és ezáltal euroszkeptikus vagy eurofóbiás érzelmeket támasztottak a magyar népben. Ez a helyzet, arra késztetheti a magyarokat, hogy máshová fordítsák a tekintetüket, valójában még a “Washington Post” is lehetőséget lát arra, hogy Magyarország egy orosz bástyává váljon. Mindenesetre Magyarországnak lehetősége van arra, hogy egy építő kapcsolatot instauráljon azzal az eurázsiai maggal, amely az orosz, fehérorosz, kazak összefogásból született és amely hamarosan Ukrajna területét is magába foglalja. Magyarország elöljáró szerepet játszhatna itt Európán belül, egy új eurázsiai rendnek az építésében.

SZKR.: Mint tudjuk, a magyar és közép-európai folklór az Ön kutatásainak középpontjában állt. Hogyan került mindez az érdeklődési körébe?

CM.: A magyar nyelv és irodalomtörténet tanulásakor az egyetemen kezdtem el foglalkozni a magyar népdalokkal. Erre Guénon és Coomaraswamy irásai késztettek, akik azt állították, hogy a nép emlékezete megőrizte, még ha csak részleteiben, reziduálisan is, azokat az elementumokat, amelyek tradicionális formákból erednek, így például a mesebeli tündérek és tündérifjak eredetileg istenek és istennők. A magyar etnográfiai hagyomány őriz sámán eredetű témákat és szimbólumokat, amelyek a honfoglalást megelőző időszakra és egy nagy eurázsiai kulturális területre tehetők vissza. A román folklór esete ezzel analóg, minthogy Mircea Eliade is rámutat, hogy ennek a gyökere ősrégi spirituális értékeknek universumában található, amely fundamentális egységét tükrőzi nemcsak Európának, hanem a Portugáliától Kínáig húzódó területnek is.

SZKR.: Az eurázsianista világnézet prominens szószólói közé tartozik, melyhez szervesen kapcsolódik az antiglobalista, antiimperialista (amerikaellenes) politika. Kérem, néhány fogalmat tisztázzon nekünk a kérdéssel kapcsolatban.

CM.: Az eurázsiai látásmód feltételeit már Mircea Eliade is kifejtette, amikor arra emlékeztet minket, hogy létezik egy alapvető egység nemcsak az európai területen belül, hanem Portugáliától Kínáig és Skandináviától Ceylonig fekvő térségen belül is. Geopolitikai síkon ez a koncepció a “nagy terek” összekapcsolása tervének felel meg. Ezen belül az eurázsiai kontinens ilyen módon tagolódik: az orosz nagytér, az extrém-keleti nagytér, az indiai nagytér, az iszlám nagytér és az európai nagytér. E nagyterek közül, némelyek már most is egy “geopolitikai pólus” köré (például az újonnan született Eurázsiai Unió) tömörülnek, míg mások nélkülözik részben vagy teljes mértékben ezt az egységet, illetve a politikai és katonai függetlenséget. És ez utóbbi Európa esete, akit szoros kötelékek fűznek a NATO keretén belül az Amerikai Egyesült Államokhoz. És ugyanakkor ezekkel együttműködő politikai vezetősége nem tud mást kifejezni, mint egy bizonytalan gazdasági és pénzügyi egységet.

A II. vatikáni zsinat bírálata...

Rama P. Coomaraswamy
A SZENTHAGYOMÁNY „EVOLÚCIÓJA”? A TANÍTÁS „FEJLŐDÉSE”?*

A II. vatikáni zsinat után különféle beállítottságú teológusok azonnal elfogadták, hogy az egyház tanítása több ponton megváltozott.
Azonban ha a hit Krisztus és az apostolok által teljes kifejtést nyert, és ha az egyháznak többek között az a feladata, hogy ezt a „hitvallást” változatlanul megőrizze, hogyan magyarázható állásfoglalásainak „megváltozása”? A modernista válasz az, hogy a tanításnak is van „fejlődése” és „evolúciója”. Katolikus-e ez az elgondolás?
A tanítás különböző körülményekhez való igazítása, illetve implikációinak az idők során való felszínre kerülése tulajdonképpen tekinthető „fejlődésnek”, abban az értelemben, hogy szükségessé válhat annak explicitté válása, ami korábban csupán implicit volt. Azonban a tanítás és ennek hordozója a szenthagyomány nem fejlődhet és nem lehetséges ezeknek valamifajta darwini evolúciója, miként az Igazságnak sem, amelyet Krisztustól és az apostoloktól kaptunk. A II. vatikáni zsinat által elfogadott koncepció, miszerint „az egyház szenthagyománya az igazság fejlődő megértésének hagyománya”, soha nem fogadható el egy hívő katolikus számára úgy, ahogy a modernisták értelmezik ezt. A dogma válhat világosabbá számunkra; válhat pontosabban definiálttá a tanítóhivatal jóvoltából (aminek egyik feladata a kinyilatkoztatottak megvédelmezése, és ez általában válasz valamely igazságot kétségbe vonó eretnekségre), azonban nem változik és nem változhat. Sőt, mi több, a mód, ahogyan az egyház tanításai meg lettek fogalmazva, mindig is egyértelmű és világos volt, s az egyetlen lehetséges ok arra, hogy valaki átfogalmazza vagy átszövegezze őket, bevezetni egyfajta kettős értelmet, amely többrétű értelmezés alapját vetheti meg. Világosnak kell lennie, hogy az Igazság vagy fontos és nem változik, vagy változik, de akkor nem fontos. Végül is az egészében vett igazság örök, és mint ilyen nem javulhat vagy fejlődhet. Azonkívül korunk nyilvánvaló abszurditásainak egyike feltételezni, hogy lelkületünk tökéletesedett Krisztus kora óta, és odáig fejlődtünk, hogy mélyebb bepillantást nyerhetünk az igazságba, mint a mi Urunk és az apostolok.1 Newman bíboros ezt így fogalmazza meg:
„A szent apostolok általában szavak nélkül ismerték a teológia emelkedett tanításaiba foglalt igazságokat, amelyeket ügyes érvelők aztán jámboran és jólelkűen formulákba sűrítettek és okosan kifejtettek.”
Essays and Discourses
Evidencia hangsúlyozását kockáztatva, tisztázni kell, hogy ha egyszer a tanítóhivatal egy doktrinális kérdésben egyértelmű állásfoglalást tesz, egyetlen későbbi vagy ezt felváltó tradicionális szervezet sem mondhat ellent ennek. Az embernek nem lehet két egymással ellentétes állásfoglalása, amelyek közül mindkettő megegyezik a Kinyilatkoztatásból következő egyetlen alapelvvel. És ez ugyanúgy vonatkozik az általános egyetemes tanítóhivatalra, mint az ünnepélyesre. Az, hogy az igazság változhat, ellentmond az egyház csalatkozhatatlanságát kimondó doktrínának („És ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” Szent Máté xxviii, 20), és akik máshogy gondolják, tulajdonképpen azt állítják, hogy az egyház vagy korábban hirdetett téves tanokat, vagy most. Nem meglepő, hogy a megújított és zsinat utáni egyház azzal takarózik, hogy semmit sem változtatott meg, ami de fide definita – és ez ugyanaz a homályba burkolózás, mint amelyik a hagyományt csupán dogmatikai ténnyel hozná kapcsolatba. A felvetés, miszerint az egyház örökérvényű tanításának bármely pontját illetően változtatást eszközölhet, nem más, mint hogy tanítását „meghamisíthatja”. Olyasmit állítani, hogy Krisztus Jegyese szajhává válhat! – istenkáromlás és szentséggyalázás. Amennyiben a tanítóhivatal a Szent Szellem irányítása és védelme alatt áll, nem szabad elfelejteni, hogy a Szent Szellem, lévén maga az Igazság, nem lehet ellentmondásos. Kizárt, hogy olyan tanítást adott volna az apostoloknak, ami az „idők végezetéig” érvényes – s ami eme vég bekövetkezte előtt megváltozik. A Szentírás felhívja figyelmünket azokra, akik „új evangéliumot” fognak hirdetni, mást, mint az egyetlen „hiteles” – és hogy egymás után jönnek olyan didaszkaloszok vagyis új „tanítók”, akik „szeszélyeik szerint” tanítanak s a „pletykaéhes fülek” kielégítését keresik. Mi azonban természetesen, értelmes emberek lévén, nem hihetünk másban, mint amit Szent Ágoston mond: „A nem teremtményi bölcsesség ugyanaz ma, mint tegnap és holnap”. Ez a hiteles egyház örökérvényű tanítása, miként azt Keresztes Szent János is mondja:
„Mivel ő végleg kinyilvánította a hitet Krisztus által, nincs és nem is lesz soha több hit kinyilatkoztatva... Mivel nincs több hitcikkely kinyilatkoztatva az egyháznak hitünk lényegéről, az embernek nem egyszerűen vissza kell utasítania a hittel kapcsolatos új kinyilatkoztatásokat, de az ezekből osztozó tudásformákat is körültekintően el kell vetnie...”
Ascent of Mount Carmel
A „modernizmus elleni fogadalom” örökre kifejezője marad a hithű tradicionális katolikus magatartásnak. Tulajdonképpen hitvallás ez:
„Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.”
Ebből nyilvánvaló, hogy el kell utasítanunk a II. vatikáni zsinat tanítását, miszerint „ahogy az évszázadok követik egymást, az egyház folyamatosan halad előre az isteni igazság tökéletessége felé, amíg Isten ígéi teljes gazdagságukat el nem érik benne.”2 E tanítást, amennyiben ellentmond az alapelvnek, miszerint a hit teljességét kaptuk meg Krisztustól és az apostoloktól, és amennyiben implicite kétségbe vonja az Anti-Krisztus eljövetelét, amikor is csak egy „maradék” tart ki a hitben, egy katolikusnak teljességgel el kell vetnie. Az igaz, hogy mindenkor szükséges válaszolni az újonnan felmerült kérdésekre és a tudatlanságnak állandóan új formái bukkanhatnak fel (az igazság egy, ellenben tévedés – pontosan természetéből adódóan – számtalan lehetséges); lehet, sőt kell magyarázni a szent tanítást, de sohasem annak rovására, ami ennek raison d’ętre-je† – s ami nem más, mint az igazság és a célra irányítás. Átfogalmazni (modernista eufémia a „megmásításra”) az egyház tanításait, hogy a „világ” számára elfogadhatók legyenek, nem más, mint elfeledni, hogy az úgynevezett modern világ valóságos ellenképe az egyház által célként előirányzott „mennyek királyságának”; egész mivoltából adódóan, a tradicionális értékekkel való szakítást testesíti meg – vagy úgyszólván olyan elvekre épül, amelyek Krisztus iránti mélységes hitetlenséget tükröznek – s ami a szeretet tüzét lázító gyújtogatásra cserélte fel. Az egyház nem alkalmazkodhat e hitetlenséghez, s azok, akik ezt hajlandóak megtenni, szellemi házasságtörést követnek el; és magukra vonják Jeremiás mindazon átkait, amelyeket a zsidókra szórt, akik „szajhák nemzetségévé” lettek. Az alkalmazkodás elvének abszurditása tisztán belátható, ha megfontoljuk, hasonlatos ez ahhoz, mintha a „tékozló fiú” atyja is elmenne és moslékot enne a mezei disznókkal. (Pontosan ez a „moslék” az, amitől a megújított egyházban fulladoznak a hívek). Csak az igazi egyház az, ami képes levágni a hízott tulkot, amikor a modern ember visszatér az Atya aklába és kebelére. Nyilvánvaló, hogy a modern ember az, akinek igazodnia kell az egyház tanításaihoz, s ennek elmulasztása nyilatkozik meg azokban a következményekben, amelyek egyre kézzelfoghatóbbak körülöttünk. Efféle alapelvből kiindulni nem más, mint az igazságot a tévedéshez alakítani s a tanítóhivatalt meghazudtolni. Felcserélni a törvényes kibontakozást változtatásra – amelynek folyamatát az I. vatikáni zsinat kánonjai még világosan elítélték.
„A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!”
Ez az egyház de fide tanítása. Mindig is ez volt az egyház tanítása. Ahogyan Newman bíboros leszögezi:
„Egy fejlődésnek, ami hithű, meg kell őriznie mind a tanítást, mind a princípiumot, amiből kiindult... Az egyházatyák teóriáját ugyanúgy, mint a zsinatok által lefektetett tanításokat, miként azt Szent Leó nyelvezete példázza: »Firtatni, ami elvégeztetett, feszegetni, ami lefektetetett, mi ez, ha nem dicséretes dolgok iránt tanúsított hálátlanság.« Hasonlóképpen lerinsi Szent Vince is úgy beszél a keresztény tanítás fejlődéséről mint perfectus fidei, non permutatio (a hit gazdagodása, és nem megváltozása).”
Szépen összegzi mindezeket Szent Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás tanítómestere: „A fejlődés – mondja – a hívő növekedése a hitben, s nem a hité a hívőben”.

Fordította: Baranyi Tibor Imre



Jegyzetek

* In: R. P. Coomaraswamy: The Destruction of the Christian Tradition, Perennial Books, London, 1981.
1 E ponton a II. vatikáni zsinat tanítása a tradicionális felfogástól egyértelműen eltér. A dokumentumokat közvetlenül idézve:
„Bizonyos mértékben az emberi értelem is kiterjeszti hatalmát az idő felett; a múlt felett a történelmi tudás segítségével; a jövő felett a tervezés, az előre gondolkozás révén. A biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok fejlődése ... a tökéletesebb önismeret reményével tölti el az embert.”
Természetesen ha ez az állásfoglalás mára része lett a zsinat utáni magisteriumnak, ebből logikusan következik, hogy a dokumentumok tanítása megváltozott:
„(a hívő) hozza összhangba a modern tudományt, annak elméleteit és a legújabb felfedezések elfogadását a keresztény moralitással és tanítással.”
Csupán a jelenlegi helyzetet kell megfigyelnünk, hogy belássuk, mennyire éleslátóak voltak XII. Pius szavai Summi Pontificatus Enciklikájában:
„Fejlődéssel kérkednek, miközben valójában süllyedésbe hanyatlottak; kijelentik, hogy nagy teljesítményeket értek el, miközben szánalmasan elveszítették emberi méltóságukat; megállapítják, hogy századunk gazdagságot és ezzel való megelégedettséget hozott, miközben a rabszolgaság nyomorúságos formájába zuhantak.”
Az emberi gyarlóságnak a történelem folyamán változhat a módja, természete azonban nem, és egy Aquinói Szent Tamás által elért szentség nem lényegi értelemben különbözik a lisieaux-i Szent Terézia vagy a Szent Ireneusz által elértektől. Nem a vallás, hanem a „haladás” és az „evolúció” téveszméi képezik a népek ópiumát. De, hogy a megújított egyház egy tál lencseként elfogadja, sőt tanítsa ezeket, egészen döbbenetes!
2 Miként Avery Dulles, S. J. mondja: „Miközben megerősíti, hogy Isten ön-kinyilatkoztatása felülmúlhatatlan teljességét érte el Krisztusban, a zsinat tág teret nyit egy folyamatnak, amit fejlődésnek hív, s ami által az egyház új és előre nem látott utakon fogadja be eme teljességet. Bár a „folyamatos kinyilatkoztatás” kifejezést nem használja, mégis valami effélét hirdet a II. vatikáni zsinat. XXIII. János kedvenc kifejezését visszhangozva, folyton arról beszéltek, hogy fel kell ismerni az „idők jeleit”, amelyeken keresztül Isten folyamatosan szól népéhez.”
† Raison d’ętre = létok, létének oka/célja (a ford.)

Szemelvények Otto Weininger "Nem és Jellem" című művéből...

"A zsidó valóban "Isten mostohagyermeke" a földön; nincs egyetlen zsidó (férfi), aki - ha még oly homályosan is - ne szenvedne zsidó mívoltától, tehát a legmélyebb értelemben vett hitetlenségétől. Zsidóság és kereszténység - előbbi a legszétszaggatottabb, a benső azonosságtól a leginkább mentes, utóbbi a legerősebb hitű, leginkább istenben bízó lét - így a legtávolabbi, legmérhetetlenebb ellentétet képezik. (...) De téves volna azt hinni, hogy a zsidó gyűlöli Krisztust; a zsidó nem az Antikrisztus, csak a zsidó semmilyen módon nem viszonyul Jézushoz; szigorúan véve csak az árják - az árja gonosztevők - gyűlölik Jézust. A zsidó csak érzi, hogy Jézus - mint valami, amit eszével nem tud felfogni, ami felfogásától távol áll - zavarja, kellemetlenül bosszantja őt. Mindazonáltal az Újszövetség - mint az Ószövetség legérettebb virágáról és legmagasabb tökéletességéről szóló mese, valamint a művi hozzáigazítás, ami az újat a régi messiási ígéretekhez idomította - a zsidóknak nagyon kapóra jött, ez lett legerősebb védelmük. (...) Krisztus az az ember, aki a legerősebb tagadást, a zsidóságot önmagában legyőzi, és így teremti a legerősebb tételezést, a kereszténységet, mint a zsidósággal a legellentételesebbet. (...) Krisztus nagyon is zsidó volt, de csak azért, hogy a zsidóságot magában a legteljesebben legyőzhesse; az a leghívőbb, aki a leghatalmasabb kétség felett diadalmaskodik, a leghívőbb, aki a legvigasztalanabb tagadás fölé emelkedik, az a legpozitívabb igenlő. A zsidóság volt Jézus sajátlagos eredendő bűne; a zsidó mivolt feletti győzelme az, amivel Krisztus gazdagabb, mint Buddha, Konfuciusz és mindenki más. Krisztus volt a legnagyobb ember, mert Ő volt és ő is maradt az egyetlen zsidó, akinek sikerült a zsidó mívolt legyőzése: az első zsidó lenne az utolsó is, aki teljes egészében kereszténnyé lett; azonban talán még ma is megvan a zsidóságban a lehetőség, hogy Krisztus támadjon belőle, és a legközelebbi vallásalapítónak alighanem ismét előbb a zsidó mivolton kell keresztülmennie. (...)
Heródes napjai óta manapság láthatjuk a zsidóságot legmagasabban. A modernség szelleme zsidó, bárhonnan nézzük is."
Másutt így ír:
"A zsidóság megváltója a zsidóságtól való megváltó."
vagy ahogy a Biblia mondja:
"Krisztus a zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság." (Kor. 1.23.)

Bulányi György Atya: Az Ószövetség nem Isten igéje.

Már Jézus működése után mindössze száz évvel felmerült a pogányokból lett keresztényekben az a gondolat, hogy meg kellene szabadulniuk az Ószövetség terhes örökségétől. Markionnak hívják azt a kisázsiai s Fekete-tenger melléki, Szinopé nevű városban született és pogány görögből lett keresztényt, aki elvetette az Ószövetség haragvó és igazságot tevő Istenét már a második század első felében. Az akkori keresztény közgondolkodás azonban más volt, mint Markioné. Saját apja, Szinopé püspöke közösítette ki őt.

Magam nagyvonalúan átlépem a szentmise első olvasmányát, mely rendre az Ószövetséget hozza. Még a másodikat is, és csak az evangéliumokról beszélek. Ezzel máris kései utódja volnék a 21. században a 2. századbeli Markionnak. Vállalom ezt a helyzetemet, és újra felvetem, hogy nem volna-e jobb, ha egyszer s mindenkorra megszabadulnánk attól, hogy az Ószövetség is az Isten igéje. Azzal vetem fel, hogy bizonyos vagyok abban, hogy ezt a műveletet a keresztény vallások aligha fogják valaha is elvégezni. Aligha, mert kétezer esztendő hagyományát nemigen lehet kiiktatni a történelemből.
Mégis fel kell vetnem a kérdést, mert e hagyomány hatására rendre úgy gondolkodunk, ahogyan Jézus Istene nem gondolkodik. Nem rosszabb ez a hagyomány, mint más népek hagyománya. De mégis, az Ószövetség egy nép, a zsidó nép eredetmondája, nemzeti kultúrája, Jézus előtti kultúrája. S Jézus azt mondta magáról, hogy mindazok, akik őelőtte jöttek, tolvajok és rablók, és nem hallgattak rájuk a juhok. Ő az ajtó. Aki ezen, rajta keresztül megy be, az üdvözül és talál legelőre (Jn 10,8-9). Hogyan tehetjük ezek után meg, hogy mindörökre megnyomorítjuk Jézus tanítását azzal, hogy egy Jézus előtti nép és kultúra szöveggyűjteménye után ugyanúgy odatesszük a liturgia szavát, mint Jézus szavai után: Ez az Isten igéje.

Kispap koromban volt egy társam, aki öt évvel járt fölöttem. Már növendékként bölcseleti és teológiai doktorátust szerzett. Nem volt akárki. Meg is örökíteném nevét: Gerencsér Pistának hívták. Nem szerzett szaktanári diplomát magának, gimnáziumainkban hittant tanított. Ha tán nem is gondolta, de Markion tanítványa volt ő már előttem. Egyszer mondta is nekem: Nem tanítom tovább az Ószövetséget, Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágát fogom tanítani az iskolában. Megtette-e? Nem tudom. Hamar elsodorta előlem az élet. Már '48-ban kiment Amerikába, s ott folytatta piarista életét, '90 nyarán még találkoztam vele Buffalóban. Értitek a lázadását? Azt gondolta, hogy a magyar kultúra eredetmonda-világa is ér annyit, mint a zsidó kultúráé. Lehet, hogy nem ér annyit, de valamennyit ér azért. Minden nép eredetmondája ér valamit. Mennyit? Hát annyit, amennyit érhet az, ami Jézus előtti. Tolvajok és rablók írták.

Egyik Bokor-beli testvérem - szintén tanár, biológia szakos -, Dőry Pista mondta, hogy teljesen értelmetlen dolog a gyerekeknek történelmet tanítani az iskolában. A történelem arról számol be, hogy miként változtak a határok. Például a Kárpát-medencében határt húztak az utolsó másfélezer esztendőben az avarok. Messze Nyugatig, és túl Bécs táján is. Aztán leverte őket a német-római császár, s határát Keleten a Duna vonalánál húzta meg. Aztán következett honfoglalásunk, s a határt ismét Nyugatra toltuk a Lajta és a Fischa folyók közé. Aztán jöttek a törökök, és Mohács után háromfelé szakították határokkal az országot: hódoltságra, erdélyi fejedelemségre és a király országrészére. A felszabadító háborúk visszarendezték a határt a szentistvánira. S végül Trianonban tíz felé vagdosták hazánkat. A nyertesek mindig hősökről beszéltek, saját magukról. A vesztesek mindig adót fizettek, mint háborús bűnösök. A nyertesek mindig pusztították a földet és népeiket. Ami Budán dicsőség volt, az Sztambulban, Moszkvában, Bécsben gyalázatnak minősült. Ami Sztambulban, Moszkvában, Bécsben dicsőség volt, az Budán minősült gyalázatnak. Más és más dicsőséget tanultak Buda meg a többi város iskoláiban a gyerekek. Ami azonos volt, az csak a föld és a népek pusztulása, akármi is számított dicsőségnek vagy gyalázatnak itt vagy amott. Kérdem ezek után, hogy értitek-e már, amit Jézus mondott: Akik előttem jöttek, mind tolvajok és rablók.

Tessék egy palesztin, azaz filiszteus szemével olvasni az Ószövetséget, s benne Dávid dicsőséges harcait a filiszteusok ellen. Az ő szemükben az a gyalázat, maga. S ha magyar szemmel olvasom, akkor micsoda? Egy szomorú tény: ezt csinálják a királyok, az urak. Mit? Pusztítják a földet és a népeket. De hát csak ez van az Ószövetségben? Nemcsak ez. Még sokkal rosszabb is. Hálazsoltárok, melyekben megköszönik Istennek, hogy az ő segítségével tudták pusztítani a filiszteusokat meg az egyiptomiakat, mert tudvalevően Isten fojtotta bele őket a Vörös tengerbe, és mert megint csak tudvalevően örök szeretettel szerette népét, a zsidót. Akik Jézus előtt jöttek, mind tolvajok és rablók.

És igazán nincs más az Ószövetségben, csak Isten segítségével végrehajtott tömeggyilkosságok? De van, hiszen az Ószövetséget is Isten képére teremtett emberek írták, akik tudták Isten igéjét, hogy jókisfiúknak, jókislányoknak kell lennünk. Van benne ének a szerelemről (Énekek éneke), van benne Tízparancsolat, van benne templomépítés, van benne istendicséret (Az Úr az én pásztorom, nem kell félnem). Van benne az a jó is, ami az emberben és annak bármilyen vallásában is megtalálható: az, hogy jóknak kell lennünk. De az egészet elborítja a határkiigazítás, a tömeggyilkosság és az ehhez adott isteni segítség. Értitek-e Markiont és engem, akik azt mondjuk, hogy mindenképpen meg kell szabadulnunk az Ószövetségtől? És értetek-e engem, amikor mondom, hogy alighanem sohasem fogunk megszabadulni tőle? Miért? Mert hiába tudjuk, hogy jóknak kell lennünk, azért a hazánkat csak meg kell védenünk, és vissza kell szereznünk, amit elraboltak tőlünk. Mert a románok a Tiszáig akarnak jönni, mi pedig nem hagyhatjuk, hogy Moldovában kipusztuljanak a csángók... Mert a spanyol és a francia földnek sértetlenek kell maradnia, s a baszkok sohasem nyugodhatnak bele, hogy spanyolok és franciák tiporják a megszentelt baszk földet... És mert a spanyol és a francia és a baszk Isten azonosul az ő népével, miként a zsidók Istene is azonosul a zsidókkal. Még ha az egyházak vezetősége azonosulna is Markionnal, mi akkor is ragaszkodnánk a magunk magyar, román, spanyol, francia, baszk Istenéhez. Mindahány nemzet van a földkerekségen, mind azonosul a maga Istenével, amely azt mondja ellenségeinkre, hogy üsd, vágd, nem apád.

Mert nemcsak azok a tolvajok és rablók, akik Jézus előtt jöttek, hanem azok is tolvajok és rablók, akik Jézus után jöttek. A Jézus után nem más, mint a Jézus előtt. Nincs különbség előtt és után között. S ha van, az legfeljebb annyi, hogy a Jézus utániak már sokkal fejlettebb tolvajok és rablók. A multik ma már úgy veszik el a nemzeti vagyont, hogy határt sem kell módosítaniok, anélkül is ki tudnak fosztani minket.
S mivel így van, ezért én vállalom, hogy Markion nyomába lépek, s azt mondom, hogy amíg van Ószövetség Jézus táborában, addig naponta tanuljuk az Írásból nemcsak azt, hogy légy jó, hanem azt is, hogy légy tolvaj és rabló és légy tömeggyilkos. Olyan kereszténységről álmodom, amelynek szentmiséiben van változatlanul három olvasmány. A harmadik az evangélium. Az első a világirodalom, s benne mindaz, ami rárímel Jézus tanítására. Meg is van már az ideiglenes olvasókönyve. Hamvas Béla Anthológia humana című gyűjteménye, vagy pedig Sík Sándor és Juhász Vilmos könyve: A Szeretet breviáriuma című. Megtalálhatók benne a Jézus előtti és Jézus utáni világ jézusi hangjai. Azoké, akikre figyelnünk kell. Mondjak neveket, akinek írásait találom e két kötetben? Mondok: Hermész Triszmegiszthosz, Buddha, Lao-ce, Konfu-cse, Hérakleitosz, Platón, Szókratész, Marcus Auréliusz s a Jézus utáni világ énekesei: Benedek és Ferenc, Erazmus és Mórusz Tamás, Pascal és Angelusz Sziléziusz, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Böll és Grass... Vég nélkül sorolhatnám. Nagyon figyelnénk a templomokban mise alatt, ha ezeknek az írásait hallhatnánk első olvasmányként.

S mi lenne a második olvasmány? Hát részletek Wass Albert A funtineli boszorkány című regényéből, Szabó Lőrinc Vang-An-Si-ja, Sinka Virág balladája s mindaz, amit az évek hosszú során hallhattatok idézni tőlem. S ez lenne az egész világon? A magyar irodalom? Dehogy is ez lenne. Minden nép tudja, hogy jónak kell lenni. Minden népnek vannak avatott tollú írói, akik nem csak ószövetségi gyilkos Istent tudnak dicsérni, hanem tudják Jézus Istenét is magasztalni, a jézusi szeretet Istenét is. Csodálatos kórus lenne ez. Lopkodnánk más népek harmadik olvasmányaiból, s betennénk a mi második olvasmányaink kötetébe.

S akármennyire is lehetetlennek gondolom, hogy leváltjuk az Ószövetséget, s a második olvasmányt, mégis elmondom és leírom ezt, mielőtt meghalok. Talán majd ha fejre áll a multik világa, elkövetkezik egy jobb kor, amely tudni fogja, hogy bizony nem készítjük az Úr útját addig, amíg hangozhat a szentmisében az is, ami Jézus előtti, a tolvajok, a rablók és a tömeggyilkosok hangja. Amen.

Bulányi György
Megjelent a Magyar Mérce áprilisi számában.

René Guénon: A pszichoanalízis vétkei

A filozófiától a pszichológia felé menet azt tapasztalhatjuk, hogy az utóbbiban is ugyanazok a tendenciák jelentkeznek, és ezek a tendenciák a pszichológia legújabb iskoláiban már lényegesen veszélyesebb külsőt öltenek magukra, mivel ahelyett, hogy merőben elméleti posztulátumok formájában mutatkoznának meg, fölöttébb nyugtalanító gyakorlati alkalmazásokhoz vezetnek; ezeknek az új módszereknek a leginkább "reprezentatív" képviselői a jelen tanulmány szemszögéből a "pszichoanalízis" általános fejléce alá gyűjthetők össze. Megemlíthető az is, hogy - különös következetlenség eredményeképpen - a kétségtelenül szubtilis területekhez tartozó elemekkel való foglalatoskodást egy sor pszichológus esetében materialista beállítottság kíséri, éspedig nem kétséges, hogy egyrészt korábbi képzésük miatt, másrészt azonban amiatt is, mert fogalmuk sincs azoknak a tényezőknek a voltaképpeni természetéről, amelyeket ők maguk hoztak működésbe (1), de vajon a modern tudomány legfontosabb jellegzetességeinek egyike nem éppen az, hogy sosem tudja pontosan, valójában mi is vizsgálódásának tárgya, még akkor sem, ha csak a korporális terület erőiről van szó? Továbbá mondanunk sem kell, hogy ama korlátozó és materializáló folyamat végpontjaként, amelynek az egyetemi "filozofiko-literális" pszichológia csupán egy kevésbé haladott fokozatát képviselte, létezik egyfajta "laboratóriumi pszichológia" is, amely persze ma már nem több, mint a pszichológia egyik mellékága, noha azért még továbbra is együtt él az új elméletekkel és módszerekkel; erre az egyre csenevészebbé váló ágra vonatkoztak előzetes észrevételeink azokkal a próbálkozásokkal kapcsolatban, amelyek a pszichológiát merőben kvantitatív tudománnyá kívánják változtatni.
     Minden bizonnyal több, mint egyszerűen szóhasználat kérdése az a - már önmagában is fölöttébb figyelemreméltó - tény, hogy a mai pszichológia csupán a "tudatalattira" reflektál, miközben nem hajlandó tudomást venni arról a "tudatfelettiről", amelynek az előbbit logikusan ki kellene egészítenie; ez a szóhasználat kétségkívül egy olyan meghosszabbodás eszméjét képviseli, amely csak lefelé irányul, vagyis a dolgok azon aspektusa felé, amely - mind itt az emberi lényben, mind pedig másutt a kozmikus környezetben - azokkal a repedésekkel korrespondeál, amelyeken keresztül a szubtilis világ "legártalmasabb", bízvást és szó szerint "infernálisnak" nevezhető befolyásai beszivárognak (2). Más pszichológusok a "tudattalan" kifejezést használják a "tudatalatti" szinonimájaként és ekvivalenseként, s ez, amennyiben szó szerint vesszük, egy még alacsonyabb szintre látszik utalni, ha ez nem is fedi teljes mértékben a valóságot; ugyanis amennyiben a vizsgálódás tárgya valóban a tudattalan lenne, igen nehéz volna belátni, hogyan lehetne egyáltalán beszélni arról, különösen pszichológiai nyelvezetet használva; ráadásul pedig egyáltalán miféle más alapos oka lehet bármiféle tudattalan feltételezésnek, hacsak nem egy merőben materialisztikus és mechanisztikus előítélet? De bárhogyan is legyen, van itt még egy megjegyzésre érdemes dolog, nevezetesen az a különös illúzió, amelynek befolyása alatt a pszichológusok bizonyos állapotokat "mélyebbeknek" tekintenek, miközben azok egészen egyszerűen csupán alsóbbrendűek /Utalás a "mélylélektanra", mint a szóban forgó lélektani iskolák összefoglaló elnevezésére. (A fordító megjegyzése.)/; vajon nem annak a tendenciának a jele ez, amely éppen az ellenkező irányba fordul a spiritualitáshoz képest, ahhoz képest, amit egyedül illet meg a "mély" jelző, mivel egyedül ez érinti a lét princípiumát és voltaképpeni centrumát? Ezek szerint mivel a pszichológia nem ismeri saját területének felfelé való meghosszabbodását, természetesen a "tudatfeletti" is ismeretlen marad előtte, és így örökre el is van zárva tőle; és ha a pszichológia valami olyannal találkozik, ami kapcsolatot tart fenn a "tudatfelettivel" akkor azt minden esetben szigorúan a "tudatalattihoz" asszimilálva akarja bekebelezni. Ez a sajátos eljárás csaknem állandó jellegzetessége mindazoknak az úgynevezett magyarázatoknak, amelyek a vallásra és a misztikára vonatkoznak, ide értve a keleti tanítás bizonyos aspektusait, például a yogát is; a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűvel való ezen összetévesztésében éppen ezért kifejezetten felismerhetők azok a vonások, amelyek egy tényleges felforgatásra vallanak.
      Megjegyzendő továbbá, hogy miközben a pszichológia és az "új filozófia" a tudatalatti felé fordul, egyre közelebb jut a "metapszichikához" is (3); és ugyanígy elkerülhetetlenül - habár talán öntudatlanul (legalábbis azon képviselőinek esetében, akik mindezeknek ellenére továbbra is materialisták maradnak) -  közeledik a spiritizmushoz és más, többé- kevésbé hasonló dologhoz is, amelyeknek mindegyike egy lerontott pszichizmus homályos elemeibe veti minden bizodalmát. Ezek a dolgok, amelyeknek az eredete több mint gyanús, ilyen módon a mai pszichológia "előfutár"-mozgalmaiként és egyúttal szövetségeseiként jelennek meg, és a kérdéses elemeket a pszichológia vezeti be arra a területre, amit manapság "hivatalos" tudománynak neveznek; és még ha kerülő úton vezeti is be ezeket (mindamellett még akkor is könnyebben, mint a "metapszichika", minthogy az számos vonatkozásban kifogás alá esik), igen nehéz lenne kétségbe vonni azt, hogy az a szerep, amit a pszichológia hivatott játszani a világ jelenlegi állapotában, más lenne, mint tevékeny részesedés az antitradícionális akció második fázisában. Ennek fényében a közönséges pszichológia újabban hangoztatott igénye arra, hogy - a "tudatalattihoz" való erőszakos asszimilációjuk révén - bekebelezzen olyan dolgokat, amelyek voltaképpeni természetüknek megfelelően ellenállnak mindenféle ilyen próbálkozásnak, csak ahhoz tartozhat, amit a dolgok "gyermeteg" oldalának lehet nevezni, habár az efféle kísérletek nyilvánvalóan felforgató jellegűek; ugyanis az ilyen magyarázatok csakúgy, mint ugyanezeknek a dolgoknak a "szociológiai" értelmezései valamiféle "szimplifikatív" naivitásból erednek, amely néha egészen a krajcáros komédiázásig mehet; mindenesetre, amennyiben tényleges következményeiket nézzük, ezek a dolgok sokkal kevésbé komolyak, mint az a valóban "sátáni" oldal, amelyet az új pszichológiával kapcsolatban éppen most fogunk alaposabban megvizsgálni.
      A "sátáni" jelleg különös világossággal mutatkozik meg a szimbolizmus pszichoanalitikus interpretációiban, vagy legalábbis annak interpretációjában, amit helyesen vagy helytelenül szimbolizmusnak tekintenek; ez utóbbi megszorítást azért kellett közbeiktatnunk, mert ha ezen a ponton - csakúgy, mint sok más ponton - részletekbe merülnénk, számos megkülönböztetést lehetne tenni és sok zavart lehetne eloszlatni; hogy csak egyetlen tipikus példát említsünk: az a látomás, amelyben valami "emberfeletti" inspiráció fejeződik ki, valóban szimbolikus, míg a hétköznapi álom, bármilyen is legyen külső megjelenése, nem az. Természetesen a korábbi iskolák pszichológusai a maguk módján próbálkoztak a szimbolizmus magyarázatával, és azzal, hogy azt saját elképzeléseik hatókörén belülre vonják; de ha egyáltalán szimbolizmusról van szó, a merőben emberi elemek alapján történő magyarázatok az összes ilyen esetben elmulasztják felismerni mindazt, ami lényeges, ahogy azt már megszoktuk ezektől egyéb tradicionális területekkel kapcsolatban is; másfelől ha kizárólagosan emberi dolgokról van szó, akkor szükségképpen a hamis szimbolizmus esetével állunk szemben, viszont az a tény, hogy azt ezzel a névvel illetik, azonnal leleplezi a valódi szimbolizmus természetét illető tévedésüket. Vonatkozik ez azokra a dolgokra is, amelyek felé a pszichoanalitikusok fordítják figyelmüket, csak éppen azzal a különbséggel, hogy az ő esetükben tanulmányozott dolgok nem egyszerűen emberiek, hanem nagymértékben "emberalattiak"; az történik tehát, hogy nemcsak egy csökkenés, hanem egy komplett felforgatás lép életbe; s minden ilyen felforgatás, még ha csak - legalábbis először - értetlenségből és tudatlanságból származik is (amiknél mellesleg semmi sem használható fel jobban ilyen célok érdekében), természete szerint mindig "sátáni" a szó valódi értelmében. Ráadásul a pszichoanalitikus interpretációk rendszerint ocsmány s undorító jellege egészen megbízható jel e tekintetben; mint máshol már rámutattunk (4), a mi szempontunkból különösen jellegzetes, hogy pontosan ugyanez a "vonás" jelenik meg bizonyos spiritiszta megnyilvánulásokban is; aki ennél nem lát többet merő "egybeesésnél", annak bizonyosan roppant jóindulatúnak kell lennie, ha nem teljesen vaknak. Az esetek többségében persze az "analitikusok" éppen annyira nincsenek tudatában annak, hogy itt valójában miről is van szó, mint a spiritiszták. Mindenesetre felforgató akarat látszik vezetni az előbbieket csakúgy, mint az utóbbiakat, amely mindkettőjük esetében hasonló, ha nem ugyanolyan rendhez tartozó elemekre támaszkodik. Ez a felforgató akarat, bármilyen lényekben is öltsön testet, bizonyára legalább bennük eléggé tudatos, és olyan szándékokhoz kapcsolódik, amelyek kétségtelenül nagyon különböznek mindattól, amit akár csak gyaníthatnának is azok, akik csupán öntudatlan eszközei e szándékok tettre váltásának.
      Nagyon is világos, hogy ilyen körülmények közepette terápiás célok érdekében pszichoanalízishez folyamodni (minthogy rendszerint e célból szokás alkalmazni) csak végletesen veszélyes lehet azok számára, akik alávetik magukat, de azok számára sem kevésbé veszélyes, akik e módszert alkalmazzák, ugyanis olyan dolgokkal kerülnek kapcsolatba, amelyekkel nem lehet büntetlenül foglalkozni; nem lenne túl nehéz észrevenni a pszichoanalízisben azoknak az eszközöknek az egyikét, amelyeket azzal a speciális céllal hoztak működésbe, hogy a modern világ instabilitását a lehető legnagyobb mértékben felfokozzák, és a világot a végső felbomlás felé vezessék (5). Másfelől azok az emberek, akik e módszereket alkalmazzák, minden kétségen felül meg vannak győződve azokról a jótéteményekről, amiket az általuk elért eredmények nyújtanak; ez azonban merő illúzió, amit módszereik elterjedése táplál, és ez jelzi a voltaképpeni különbséget a "praktizálók" szándékai és annak az akaratnak a szándékai között, amely e munkát irányítja, és amellyel a "praktizálók" csupán vakon együttműködnek. Valóban, a pszichoanalízis egyedüli eredménye kimerül abban, hogy felszínre hozza és teljes mértékben tudatossá teszi az ember alsóbb rétegeinek egész tartalmát, vagyis a tulajdonképpeni "tudatalattit"; sőt aki pszichoanalízishez folyamodik, az feltehetőleg pszichológiailag erőtlen, mert ha nem az lenne, akkor nem lenne szüksége arra, hogy "analizálják"; ilyen módon természetesen sokkal kevésbé képes ellenállni a "felforgatásnak", vagyis az a veszély fenyegeti, hogy jóvátehetetlenül elmerül a meggondolatlanul szabadjára eresztett sötét erők káoszában; de még ha mindennek ellenére sikerülne is megmenekülnie, életének hátralevő részében ott lesz benne egy nyom, egy kitörölhetetlen "bélyeg".            
     Aki a fenti gondolatmenettel kapcsolatban esetleg azzal a kifogással élne, hogy itt egyfajta "pokolraszállásról" van szó, mondván, hogy a "pokolraszállás" a beavatási utazás előfeltétele, annak fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy minden ilyen összehasonlítás alapvetően téves, ugyanis a két szándékban semmi közös nincs, mint ahogy nincs semmi közös a két "szubjektum" helyzetében sem; éppen ezért itt voltaképpen egy profán paródiáról van szó, és ez a gondolat már önmagában is elegendő ahhoz, hogy az egész ügynek a "hamisítvány" meglehetősen nyugtalanító benyomását kölcsönözze. Az az igazság, hogy ez a képzelt "pokolraszállás" - amelyet természetesen semmiféle "újrafelemelkedés" nem követ - egészen egyszerűen "mocsárba süllyedés", mint ahogy az ősi misztériumok némelyike nevezi. Jól ismert, hogy ezt a "mocsarat" jelképesen az Eleusziszba vezető útként ábrázolták, és azok, akik elmerültek benne, profán emberek voltak, akik a megfelelő kvalifikációk hiányában tartottak igényt a beavatásra, és így saját meggondolatlanságuk áldozataivá váltak. Megemlíthető továbbá, hogy ilyen "mocsarak" éppúgy léteznek a makrokozmikus, mint a mikrokozmikus renden belül; közvetlen kapcsolatban áll ez a "külső sötétség" témájával (6), valamint bizonyos idevágó evangéliumi szövegekkel, amelyeknek értelme pontosan egybeesik azzal, amit éppen magyaráztunk. A "pokolraszállásban" az ember véglegesen kimerít bizonyos alsóbbrendű lehetőségeket, hogy azután képes legyen a magasabbrendű lehetőségek aktualizálására; a "mocsárba süllyedés" esetében viszont az alsóbbrendű lehetőségek azok, amelyek birtokba veszik és hatalmuk alá vonják az embert, míg csak teljesen magukba szívva nem végeznek vele.
    Az  előző bekezdésben ismét módunkban állt használni a "hamisítvány" kifejezést; azt a benyomást, amit ez a kifejezés sugall, egyéb vizsgálódásaink is határozottan megerősítették, például az, amelyben a szimbolizmus korábban említett denaturálásával foglalkoztunk, és a szóban forgó denaturálás mindazt meg akarja rontani, ami egy "emberfeletti" rend bármilyen elemét tartalmazza, mint ahogy azt kiválóan szemlélteti is az a beállítottság, amelyet a vallások (7) valamint a beavatási és metafizikai rend különféle - például a yoga formájában megjelenő - tanításai irányában tanúsítanak. Ugyanis még ez utóbbiak sem menekülnek meg ettől az újfajta értelmezéstől, és ez egészen addig a pontig megy, hogy némelyek hozzáfogtak  a spirituális "megvalósítás" módszereinek beolvasztásához a pszichoanalízis terápiás eljárásaiba. Olyasvalami ez, ami rosszabb még a Nyugaton forgalomban lévő vulgáris torzításoknál is, ideértve még azokat is, amelyek például a yoga módszereit a "testkultúra" egy nemének tekintik, vagy esetleg pszichoterápiás eljárásnak, ugyanis ezeket a módszereket bárdolatlanságuk veszélytelenebbé teszi a kifinomultan ködösítő módszereknél. A kifinomultabb módszerek nem csupán azért veszélyesebbek, mert hajlamosabbak félrevezetni azokat az elméket is, amelyekre durvább módszerekkel nem lehet befolyást gyakorolni; persze ez sem éppen elhanyagolható szempont; fokozott veszélyességüknek van azonban egy olyan oka is, ami sokkal szélesebb területet érint, és ez azonos azzal az okkal , amely korábbi meghatározásunk szerint a materialisztikus koncepciót sokkal kevésbé veszélyessé tette azoknál az elgondolásoknál, amelyek egy alsóbbrendű pszichizmus irányába mutató tendenciával rendelkeznek. Természetesen az a merőben spirituális cél, amely a yogának mint olyannak a lényegét alkotja, és ami nélkül e szó használata merő abszurditássá válik, éppen annyira ismeretlen az egyik esetben, mint a másikban. A yoga éppen annyira nem egyfajta pszichoterápia, mint amennyire nem a fiziológiás gyógyítás egy neme, és módszerei semmilyen mértékben és semmiképpen nem azoknak az embereknek a gyógykezelésére szolgálnak, akik bármilyen formában betegek és kiegyensúlyozatlanok; ettől roppant távol áll, és a módszereit olyan emberek számára dolgozták ki, akiknek - ha be akarták járni azt a szellemi utat, amely e módszereknek egyetlen tárgya - saját természetes diszpozíciójukban kezdettől fogva a lehetőségekhez képest maximálisan kiegyensúlyozottaknak kellett lenniük; persze mindezek a dolgok - és ez miden további nélkül érthető is - szoros kapcsolatban állnak a beavatási kvalifikáció egész kérdéskörével (8).
     Ez azonban még nem minden, mert a "hamisítvány" rovatban ott van még egy olyan dolog, amely talán az eddig elhangzottaknál is inkább figyelemre méltó, és ez az a követelmény, hogy aki hivatásszerűen kívánja gyakorolni a pszichoanalízist, annak magának is "analizáltnak" kell lennie. Ez mindenek előtt annak a ténynek a beismerését foglalja magában, hogy aki aláveti magát ennek a műveletnek, az többé már sosem lesz olyan, mint amilyen korábban volt, más szavakkal - és azt a kifejezést ismételve, amelyet fentebb már használtunk - az "analizáltság" egy kitörölhetetlen "bélyeget" hagy benne, akárcsak a beavatottban a beavatás, csakhogy az előbbi homlokegyenest ellentétes értelemben történik, ugyanis amiről ebben az esetben van szó, az nem a spirituális fejlődés, hanem az alsóbbrendű pszichizmus kibontakozása. Ráadásul jól látható a beavatási transzmisszió utánzása; de ama tény alapján, hogy tényleges eredmény nem produkálható akkor, ha a gyakorlatot semmi másnak nem tekintik, mint egy minden jelentőség nélküli puszta szerepjátszásnak, és nem feledkezve meg a közvetítő befolyások természetének különbözőségéről, a pszichoanalitikus transzmisszió sokkal inkább hasonlít a mágia vagy pontosabban a varázslás területén végrehajtott transzmisszióhoz. Továbbá homályban marad a transzmisszió voltaképpeni eredete: mert nyilván mindenki csak azt adhatja, amit maga is birtokol, másfelől viszont a pszichoanalízis találmánya meglehetősen új; tehát miféle forrásból merítették az első analitikusok azokat az "erőket", amelyeket tanítványaiknak adtak tovább, és őket magukat ki "analizálta" először? E kérdés felvetése nagyon is logikus, legalábbis azok számára, akik csak egy minimális reflexióra is képesek, és ez a kérdés valószínűleg fölöttébb indiszkrét; ugyanis több, mint kétséges hogy bármikor is kielégítő válasz kapható rá, de az ilyen pszichikus transzmisszió minden válasz nélkül is éppen eléggé határozottan baljóslatú "vonásokat" mutat amiatt, amiknek a képét felidézi az emberben: mert ebből a szempontból a pszichoanalízis meglehetősen ijesztő módon hasonlít az "ördög szentségeire".



In.: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei.
Kvintesszencia Kiadó. Debrecen. 2006.

(34. fejezet.)


Fordította: Buji Ferenc.
     

A krisztusi és az antikrisztusi beszélgetése (Dosztojevszkij:)

(Részlet "A Karamazov testvérek" című könyvéből.)

5.

"A nagy inkvizítor."


- De hát ezúttal se lehetünk meg előszó - mármint irodalmi előszó nélkül, pfuj! - folytatta nevetve Ivan. - Különben micsoda szerző volnék! Nézd, a cselekmény a XVI. században játszódik, akkor pedig - ezt egyébként bizonyára ismered még a klasszikusokból -, akkor éppen szokás volt költői alkotásokban lehozni a földre az égi hatalmakat. (...)

Tizenöt évszázad telt el már, amióta megígérte, hogy eljön az ő országába, tizenöt évszázada, hogy prófétája ezt írta: "Ímé, hamarosan eljövök." "Arról a napról és óráról pedig még a Fiú sem tud, csakis az én mennyei Atyám" - ahogy ő maga is mondta, még a földön. De az emberiség a régi hittel és a régi megindultsággal várja őt. Ó, sőt még nagyobb hittel, mert immár tizenöt évszázad telt el, amióta nem kap többé zálogokat az ember az égből: (...)

 Nos, hát kedve támadt megjelenni, ha csak egy pillanatra is, a nép között - a kínlódó, szenvedő, bűnöktől bűzlő, de őt gyermekien szerető nép között. Poémám cselekménye Spanyolországban, Sevillában, az inkvizíció legszörnyűbb korában játszódik, amikor Isten dicsőségére mindennap máglyák lángoltak az országban, és Ünnepélyes máglyatűzön  Égtek el az eretnekek.

Ó, ez persze nem a földre szállás volt, amelynek során ígérete szerint teljes égi dicsőségben jelenik meg az idők végeztével, és amely hirtelen lesz, "mint egy kelettől nyugatig felvillanó villám". Nem, csak arra támadt kedve, hogy egy pillanatra meglátogassa gyermekeit, mégpedig ott, ahol éppen ropogni kezdtek az eretnekek máglyái. És végtelen irgalmassága folytán ugyanabban az emberi alakban jelenik meg még egyszer az emberek között, amelyben tizenöt évszázaddal előbb három évig járt az emberek között. Leszáll éppen annak a délszaki városnak "forró téreire", ahol a nagy inkvizítor bíboros, a király, az udvar, a lovagok, a bíborosok, a gyönyörűséges udvarhölgyek és egész Sevilla sok-sok lakosának jelenlétében csak az előző napon égetett el kevés híján száz eretneket ad majorem gloriam Dei.[40] Ő csöndben, észrevétlenül jelent meg, és lám - ez a különös -, mégis mindenki ismeri. Ez lehetne a poéma egyik leghatásosabb szakasza, vagyis hogy tulajdonképpen miről ismerik fel. A nép ellenállhatatlan erővel özönlik feléje, köré sereglik és követi. Ő a végtelen könyörület csöndes mosolyával halad közöttük. A szeretet napja ég a szívében, a Fény, a Világosság és az Erő sugarai áradnak szeméből, és az emberekre ömölve viszontszeretettel rendítik meg a szívüket. Ő feléjük nyújtja a kezét, megáldja őket, és gyógyító erő fakad abból, ha hozzá vagy akár a ruhájához érnek. Ekkor a tömegben felkiált egy gyermekkorától vak öregember: "Gyógyíts meg engem, Uram, hogy én is láthassalak!" - és lám, mintha hályog hullna le szeméről, s a vak látja őt. A nép sír, csókolgatja a földet, amerre jár. A gyermekek virágot hintenek elébe, énekelnek, és azt kiáltják neki: "Hozsánna!" "Ez ő, ez ő maga - ismételgeti mindenki -, ez bizonyosan ő, senki más, mint ő!" Ő megáll a sevillai székesegyház tornácán, ugyanabban a pillanatban, amikor a templomba nagy sírással visznek egy nyitott, fehér gyermekkoporsót: benne egy hétéves kislány, egy előkelő polgár egyetlen leánya. A halott gyermek virágok közt fekszik. "Ő feltámasztja a gyermekedet!" - kiáltják a tömegből a síró anyának. A székesegyház főpapja, aki kijött a koporsó elé, meghökkenve néz, és összehúzza szemöldökét. Ám ekkor feljajdul a halott gyermek anyja. Az ő lábához borul, és kezét feléje nyújtva azt kiáltja: "Ha te vagy az, akkor támaszd fel a gyermekemet." Megáll a menet, a kis koporsót lebocsátják a tornácon a lába elé. Ő részvéttel néz, és ajka halkan újból kiejti: "Talitha kumi" - "Leány, kelj fel." A kislány felemelkedik, felül a koporsóban, és tágra nyitott szemmel, csodálkozó mosollyal néz körül. Kezében egy csokor fehér rózsa, mellyel a koporsóban feküdt. A nép közt kavarodás támad, kiabálnak, zokognak, és épp abban a pillanatban váratlanul áthalad a téren, a székesegyház mellett maga a bíboros, a nagy inkvizítor. Ez kilencven év körüli, magas, szálegyenes öregember, arca aszott, szeme beesett, de mint tüzes szikra, még fény csillog benne. Ó, nem a pompás bíborosi öltözet van rajta, melyben tegnap díszelgett a nép előtt, amikor megégették a római hit ellenségeit - nem, e pillanatban csak régi, durva barátcsuháját viseli. Némi távolságban követik komor segítői és rabszolgái, meg a "szent" őrség. Megáll a tömeg előtt, és messziről figyeli. Mindent látott, látta, ahogy a koporsót letették a lába elé, látta, ahogy feltámadt a lány, és elborult az arca. Összevonja sűrű, ősz szemöldökét, és tekintetében baljós fény villan. Előrenyújtja ujját, és megparancsolja az őröknek, hogy fogják el őt. És lám, olyan nagy az ereje, a nép már annyira rá van szoktatva az alázatra, hogy a tömeg rettegve engedelmeskedik neki: rögtön utat enged az őröknek, azok meg a hirtelen támadt síri csendben ráteszik a kezüket, és elvezetik őt. A tömeg egy emberként azonnal földig hajol az agg inkvizítor előtt, az pedig szótlanul megáldja a népet, és elvonul. Az őrség a szent törvényszék ódon épületébe, egy szűk és komor, boltíves börtönbe vezeti a foglyot, és bezárja. Eltelik a nap, beáll a sötét, forró és "mozdulatlan" sevillai éj. A lég "babér- és citromillatot lehel". A sűrű homályban váratlanul kinyílik a börtön vasajtaja, és kezében mécset tartva, lassan bemegy a börtönbe maga az agg, nagy inkvizítor. Egyedül van, az ajtó rögtön becsukódik mögötte. Megáll a bejáratnál, és sokáig, egy vagy két percig fürkészi az ő arcát. Végül csendesen odamegy, leteszi a mécset az asztalra, és azt mondja neki:

- Te vagy az, te? - De mivel nem kap feleletet, gyorsan hozzáteszi: - Ne válaszolj, hallgass! És hát mit is tudnál mondani? Túlságosan is jól tudom, mit mondanál. Aztán meg jogod sincs, hogy bármit is hozzátégy ahhoz, amit már régebben mondtál. Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e azt, hogy mi lesz holnap? Én nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni: te vagy-e az, vagy csak az ő hasonmása, de mindjárt holnap elítéllek, és máglyán elégetlek, mint a legveszedelmesebb eretneket, és ugyanaz a nép, amely ma a lábadat csókolgatja, már holnap egyetlen intésemre rohan, hogy parazsat kotorjon a máglyádhoz, tudod ezt? Igen, bizonyára tudod - tette hozzá mélyen eltűnődve, és egy pillanatra se vette le tekintetét foglyáról.

- Nem egészen értem, Ivan, mi ez - mosolyodott el Aljosa, aki mindeddig némán figyelt. - Egyszerűen határtalan fantázia-e, vagy valami tévedése az öregnek, valami lehetetlen qui pro quo?[41]

- Tekintsd akár az utóbbinak - mondta nevetve Ivan -, ha már ennyire elkényeztetett a mai realizmus, hogy nem tudsz elviselni semmi fantasztikust, és qui pro quót akarsz, ám legyen. Igaz is - nevetett ismét -, az öreg kilencvenéves, és rég megháborodhatott a maga eszméjétől. A fogoly külseje pedig megdöbbenthette. Végül lehet, hogy ez csupán lázálom volt, egy kilencvenéves öregember látomása a halála előtt, akit ráadásul felizgatott a tegnapi autodafé, a száz eretnek elégetése. De hát nem mindegy az minekünk, hogy qui pro quo, vagy féktelen képzelődés? Itt csakis az a fontos, hogy az öregnek meg kell nyilatkoznia, hogy végre meg is nyilatkozik egész kilencven esztendejére, és fennhangon elmondja azt, amiről az egész kilencven éven át hallgatott.

- És a fogoly is hallgat? Csak néz rá, és nem szól egy szót se?

- Hát mindenképpen így is kell lennie - nevette el magát ismét Ivan. - Maga az öreg jegyzi meg, hogy annak nincs joga, hogy bármit is hozzátegyen ahhoz, ami már régebben elmondatott. Ha tudni akarod, épp ebben rejlik a római katolicizmus legfőbb vonása, legalábbis énszerintem: "Mindent átadtál a pápának, következésképpen most minden a pápánál van, te pedig most már akár egyáltalán ne is jöjj ide többé, ne zavarj bennünket legalább egy ideig." Ebben a szellemben beszélnek, sőt írnak, legalábbis a jezsuiták. Ezt én magam olvastam a teológusaiknál. "Van-e jogod, hogy felfedj akár csak egyet is annak a világnak a titkai közül, amelyből jöttél? - kérdi tőle az én öregem, és maga felel neki helyette: - Nem, nincs jogod, azért, hogy ne tehess hozzá semmit ahhoz, ami már régebben elmondatott, és ne vehesd el az emberektől azt a szabadságot, amelyért kiálltál, amikor a földön jártál. Mindaz, amit újonnan felfedsz, veszélyezteti az emberek hitének szabadságát, mert csodaként jelentkezik, az ő hitük szabadsága pedig mindennél drágább volt neked már akkor, másfél ezer évvel ezelőtt. Nem te mondtad-e akkor olyan gyakran: »Szabaddá akarlak tenni benneteket«? De most megláttad ezeket a »szabad« embereket - teszi hozzá rögtön az öreg tűnődő mosollyal. - Hát igen, ez a dolog sokba került nekünk - folytatja, és szigorúan néz rá -, de mi végre befejeztük a te nevedben. Tizenöt évszázadig kínlódtunk ezzel a szabadsággal, de most ennek vége, és természetesen egyszer s mindenkorra. Nem hiszed, hogy egyszer s mindenkorra vége? Szelíden nézel rám, és még csak felháborodásra se méltatsz? De tudd meg, hogy most és éppen ma ezek az emberek jobban, mint valaha, meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, holott ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és tették alázatosan a lábunk elé. Ám ezt mi csináltuk, de vajon ezt óhajtottad te, ilyen szabadságot?"

- Megint nem értem - szakította félbe Aljosa. - Gúnyolódik, kineveti?

- Egy csöppet sem. Éppenséggel érdemül tudja be magának és társainak, hogy végre-valahára legyőzték a szabadságot, és ezt azért tették, hogy boldoggá tegyék az embereket. "Mert csak most (természetesen az inkvizícióról beszél), most vált lehetővé először, hogy törődjünk az emberek boldogságával. Az ember lázadónak teremtődött; hát lehetnek boldogok a lázadók? Téged figyelmeztettek - folytatja -, nem szűkölködtél figyelmeztetésekben és útmutatásokban, de te nem hallgattál a figyelmeztetésekre, elvetetted az egyetlen utat, amelyen boldoggá lehetett volna tenni az embereket; de mielőtt elmentél, szerencsére átadtad a dolgot minekünk. Megígérted, szavaddal megerősítetted, nekünk adtad az oldás és kötés jogát, és immár természetesen nem is gondolhatsz arra, hogy most elvedd tőlünk ezt a jogot. Miért jöttél hát zavarni bennünket?"

- De mit jelent az, hogy nem szűkölködött figyelmeztetésben és útmutatásban? - kérdezte Aljosa.

- Hát éppen ez a veleje annak, amit az öregnek el kell mondania.

- "A félelmetes és okos szellem, az önmegsemmisítés és a nemlét szelleme - folytatja az öreg -, az a nagy szellem beszélt veled a pusztában, és ahogy a könyvekben van írva, állítólag »megkísértett« téged. Így van? És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél, és amit a könyvek »kísértéseknek« neveznek? Holott ha történt valaha a földön igazi világrengető csoda, akkor az azon a napon, annak a három kísértésnek a napján történt. Mert épp ennek a három kérdésnek a megjelenésében rejlett a csoda. Ha el lehetne képzelni, csak a próba, a példa kedvéért, hogy a félelmetes szellemnek ez a három kérdése nyomtalanul eltűnt a könyvekből, és hogy vissza kellene állítani, újra kigondolni és megfogalmazni, hogy ismét beiktassák a könyvekbe, és ehhez összegyűjtenének minden evilági bölcset - kormányzókat, főpapokat, tudósokat, filozófusokat, költőket -, és azt a feladatot adnák nekik: találjatok ki, fogalmazzatok meg három kérdést, de olyanokat, amelyek nemcsak megfelelnének az esemény jelentőségének, hanem ráadásul három szóban, csupán három emberi mondatban kifejeznék a világ és az emberiség egész jövendő történetét - hát azt hiszed, hogy a föld minden bölcsessége, így egyesítve, ki tudna találni bármit is, ami erőben és mélységben hozzáfogható lenne ahhoz a három kérdéshez, amelyet akkor ténylegesen feladott neked a pusztában az a hatalmas és okos szellem? Már csak e kérdésekből, csupán megjelenésük csodájából látni lehet, hogy nem tünékeny emberi, hanem örökkévaló és abszolút értelemmel van dolgunk. Mert ez a három kérdés szinte egységes egésszé foglalja össze és megjósolja az emberiség egész jövendő történetét, és előtár három képet, amelyekben találkozik az emberi természetnek minden megoldatlan történelmi ellentmondása az egész világon. Akkor ezt még nem lehetett ennyire látni, mert ismeretlen volt a jövő, de most, tizenöt évszázad elteltével már látjuk, hogy ez a három kérdés annyira megsejtett és megjósolt mindent, és annyira be is vált minden, hogy lehetetlen bármit is hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük.

Döntsd el hát magad, kinek volt igaza: neked-e, vagy annak, aki akkor e kérdéseket feltette neked? Jusson eszedbe az az első kérdés; ha nem is betű szerint így mondta, az értelme ez volt: »Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak - mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! De látod ezeket a köveket ebben a csupasz, forró pusztában? Változtasd kenyérré őket, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként iramlik utánad, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé tőled kenyeret.« De te nem akartad megfosztani az embert a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet? Azt vetetted ellene, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, de tudod-e, hogy éppen e földi kenyér nevében támad ellened a föld szelleme, összecsap veled, és legyőz, és mindenki őt fogja követni; azt kiáltozva: »Ki fogható ehhez a vadállathoz? Ő tüzet hozott nekünk az égből!« Tudod-e, hogy néhány század múlva az emberiség a saját bölcsességének és tudományának a szájával azt fogja hirdetni, hogy nincs bűncselekmény, tehát vétkesség sincs, csak éhes emberek vannak. »Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt« - ezt írják arra a zászlóra, melyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod. A templomod helyén új épületet emelnek, újraépül majd Bábel szörnyű tornya, és bár ezt se tudják befejezni, akár az előzőt, te mégis elkerülhetted volna ezt az új tornyot, és ezer évvel megrövidíthetted volna az emberek szenvedéseit, mert hisz miután ezer esztendőt kínlódtak a tornyukkal, megint csak mihozzánk jönnek! Akkor ismét megkeresnek bennünket a föld alatt, a katakombákban, ahová elrejtőztünk (mert megint üldözni és kínozni fognak bennünket), és ha megtalálnak, így kiáltanak hozzánk: »Tartsatok jól bennünket, mert azok, akik égi tüzet ígértek, adósaink maradtak.« És akkor majd mi fejezzük be a tornyukat, mert az fejezi be, aki eltartja őket, márpedig csak mi tarthatjuk el a te nevedben: azt hazudjuk, hogy a te nevedben. Ó, minélkülünk soha, soha nem tartják el magukat! Semmilyen tudomány sem ad nekik kenyeret, amíg szabadok maradnak, így hát az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: »Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.« Végre maguk is ráeszmélnek, hogy a szabadság és a mindenki számára elegendő földi kenyér együtt elképzelhetetlen, mert ők soha, soha nem tudnak megosztozni egymással! Arról is meggyőződnek, hogy szabadok se lehetnek soha, mert gyöngék, gyarlók, hitványak és lázadók. Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: felérhet-e az a gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében a földivel? És ha az égi kenyér nevében fognak is követni ezrek és tízezrek, mi lesz azokkal a milliókkal, akik nem tudják elhanyagolni a mennyei kenyér kedvéért a földi kenyeret? Vagy neked csak a nagyok és erősek tízezrei drágák, a többi milliók, akik megszámlálhatatlanok, mint a tenger fövenye, akik gyöngék, de szeretnek téged, csak arra valók, hogy anyagul szolgáljanak a nagyoknak és erőseknek? Nem, nekünk a gyöngék is drágák. Gyarlók és lázadók, de végül éppen ők lesznek az engedelmesek. Csodálni fognak, és isteneknek tartanak bennünket azért, mert mi, az élükre állva vállaltuk, hogy elviseljük a szabadságot, és uralkodunk rajtuk - olyan szörnyű lesz végül nekik a szabadság! De mi azt mondjuk, hogy neked engedelmeskedünk, és a te nevedben uralkodunk. Megint csak becsapjuk őket, mert téged nem engedünk magunkhoz. Épp ez a csalás okozza majd szenvedésünket, mert kénytelenek leszünk hazudni. Nos, ezt jelentette ez az első kérdés ott, a pusztában, és ezt vetetted el te a szabadság nevében, amelyet mindennek fölébe helyeztél. Holott ebben a kérdésben rejlik e világ nagy titka. Ha elfogadod a »kenyeret«, válaszolhatsz mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek erre az általános és örökös emésztő kérdésére: »Ki előtt kell meghajolni?« Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy - ha szabad maradt - minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat. De az ember olyasvalami előtt igyekszik meghajolni, ami már vitathatatlan, annyira vitathatatlan, hogy mindenki egyszerre, egyetemesen hajlandó meghajolni előtte. Mert e szánalmas teremtményeknek nem csupán az a gondjuk, hogy találjanak valamit, ami előtt meghajolhasson az egyik vagy a másik, hanem az, hogy olyat találjanak, amiben mindnyájan hisznek, és ami előtt feltétlenül valamennyien meghajolnak. Éppen a meghajlás közösségének ez a szükséglete okozza a legnagyobb gyötrelmet időtlen idők óta mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek. Az egyetemes meghajlás miatt pusztították egymást tűzzel-vassal. Isteneket teremtettek, és felszólították egymást: »Hagyjátok ott a magatok isteneit, és gyertek, hódoljatok a mieinknek, máskülönben halál rátok és az isteneitekre!« És ez így lesz a világ végezetéig, még akkor is, amikor már az istenek is eltűnnek a világból: akkor majd a bálványok előtt borulnak le. Te tudtad, szükségképpen tudnod kellett az emberi természetnek ezt a legfőbb titkát, de elvetetted az egyetlen abszolút zászlót, amelyet felajánlottak neked, hogy mindenkit feltétel nélküli meghajlásra kényszeríts - a földi kenyér zászlaját, mégpedig a szabadság és a mennyei kenyér nevében vetetted el. És nézd csak, mit csináltál még! Ismét csak a szabadság nevében! Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadságnak azt az adományát, amellyel ez a szerencsétlen lény születik. De emberek szabadságát csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. A kenyérrel egy vitathatatlan zászlót akartak a kezedbe adni: ha kenyeret adsz az embernek, meghajlik előtted, mert nincs vitathatatlanabb a kenyérnél, de ha valaki ugyanakkor, téged megkerülve, hatalmába keríti a lelkiismeretét is - ó, akkor eldobja a te kenyeredet, és azt követi, aki elzsongítja a lelkiismeretét. Ebben igazad volt. Mert az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül. Ez így van, mégis mi történt? Ahelyett, hogy birtokba vetted volna az emberek szabadságát, még nagyobbra növelted! Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében? Nincsen csábítóbb az ember számára, mint lelkiismeretének szabadsága, de nincs gyötrelmesebb sem. És ahelyett, hogy szilárd alapokat teremtettél volna az emberi lelkiismeret megnyugtatásához egyszer s mindenkorra - elvettél mindent, ami rendkívüli, rejtélyes és bizonytalan, elvettél mindent, ami meghaladta az emberek erejét, és ezáltal úgy cselekedtél, mintha egyáltalán nem is szeretnéd őket - éppen te, aki azért jöttél, hogy életedet áldozd értük! Ahelyett, hogy hatalmadba kerítetted volna az emberi szabadságot, megnövelted és gyötrelmeivel örökre megterhelted az ember lelki világát. Te az ember szabad szeretetére áhítoztál, hogy tőled elbűvölve és lebilincselve szabadon kövessen. Az embernek a szilárd ősi törvény helyett ezentúl saját magának, szabad szívvel kellett eldöntenie, mi a jó és mi a rossz, nem lévén más útmutatója, mint a példád - de hát nem gondoltál arra, hogy végül is elveti a példádat, és kétségbe vonja az igazságodat, ha olyan iszonyú terhet raknak rá, mint a választás szabadsága? Végül majd azt kiáltják, hogy nem tebenned van az igazság, mert nem is lehetett volna nagyobb zavarban és kínban hagyni őket, mint te tetted, amikor olyan sok gondot és megoldhatatlan feladatot róttál rájuk. Ily módon te magad készítetted elő a talajt birodalmad lerombolásához, és ne is vádolj ezzel senki mást. Pedig hát ezt kínálták neked? Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett - ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély. Te elvetetted ezt is, azt is, a harmadikat is, és magad adtál példát rá. Amikor az a félelmetes és igen bölcs szellem odahelyezett a templom tetejére, és azt mondta: »Ha meg akarod tudni, Isten fia vagy-e, vesd alá magadat, mert arról meg van írva, hogy az angyalok felkapják, és úgy hordozzák, és nem zuhan le, és nem zúzza szét magát, és akkor megtudod, hogy Isten fia vagy-e, és akkor bebizonyítod, milyen a te Atyádba vetett hited« - te, végighallgatva, elutasítottad az ajánlatát, és nem engedtél neki, és nem vetetted a mélybe magadat. Ó, te akkor természetesen büszkén és nagyszerűen viselkedtél, mint Istenhez illik, de hát az emberek, ez a gyönge, lázongó fajzat - ők istenek? Ó, te mindjárt tudtad akkor, hogy ha csak egy lépést, egy mozdulatot teszel, hogy levesd magad, rögtön megkísérted az Urat, és elveszted minden hitedet benne, és szétzúzod magad azon a földön, amelyet megváltani jöttél, és ennek nagyon megörül az az okos szellem, amely megkísértett. De ismétlem, sokan vannak-e olyanok, mint te? És valóban feltételezhetted akár csak egy percre, hogy az emberek is ellen tudnak állni ilyen kísértésnek? Hát úgy van megalkotva az emberi természet, hogy elvesse a csodát, és az életnek ilyen szörnyű pillanataiban, a legszörnyűbb, legfőbb és leggyötrőbb lelki kérdéseinek pillanataiban egyedül maradjon szívének szabad döntésével? Ó, te tudtad, hogy a hőstettedet megőrzik a könyvek, hogy az eljut a föld legvégső határáig és az idők teljéig, és azt remélted, hogy téged követve az ember is az Istennel marad anélkül, hogy csodára lenne szüksége. De nem tudtad, hogy mihelyt az ember elveti a csodát, rögtön elveti az Istent is, mert az ember nem annyira az Istent keresi, mint inkább a csodákat. És mivel az ember nem tud meglenni csoda nélkül, teremt magának újabb és újabb, immár saját csodákat, és most már kuruzslók csodája, vénasszonyok varázslata előtt hajol meg, akkor is, ha százszor lázadó, eretnek és istentagadó. Nem szálltál le a keresztről, amikor gúnyolva, csúfolódva azt kiabálták: »Szállj le a keresztről, és akkor elhisszük, hogy te vagy az!« Te nem szálltál le, ismét csak azért, mert nem akartad csodával leigázni az embert, és mert nem csodaszülte, hanem szabad hitre áhítoztál. Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz? Esküszöm, hogy az ember gyöngébb és alávalóbb teremtmény, mint te gondoltad! Hát képes, képes ő teljesíteni azt, amit te? Azzal, hogy ennyire megtisztelted, úgy cselekedtél, mintha már nem éreznél iránta részvétet, mert túlságosan sokat is követeltél tőle - éppen te, aki jobban szeretted, mint tenmagadat! Ha kevésbé tiszteled, kevesebbet is követelsz tőle, és ez közelebb lenne a szeretethez, mert könnyebb lenne a terhe. Az ember gyönge és alávaló. Mit számít az, hogy most mindenütt lázadozik a mi hatalmunk ellen, és büszke arra, hogy lázadozik?! Ez a gyermek, az iskolás fiú büszkesége. Ezek csupán kisgyermekek, akik fellázadtak, és kikergették tanítójukat a tanteremből. De vége szakad a gyermekek ujjongásának is, és az sokba kerül nekik. Lerombolják a templomokat, és vérrel árasztják el a földet. Ámde végül rádöbbennek ezek az ostoba gyermekek, hogy ők, ha lázadók is, gyönge lázadók, akik a tulajdon lázadásukat se bírják ki. Ostoba könnyeket ontva végül is belátják, hogy az, aki lázadóknak teremtette őket, kétségtelenül csúfot akart űzni belőlük. Ezt kétségbeesésükben mondják, és amit mondanak, istenkáromlás lesz, ettől pedig még szerencsétlenebbé válnak, mert az emberi természet nem tudja elviselni az istenkáromlást, úgyhogy a végén mindig saját maga bosszulja meg. Így hát nyugtalanság, zűrzavar és boldogtalanság - ez az emberek mostani sorsa azután, hogy te annyit szenvedtél a szabadságukért! Nagy prófétád a jelentéseiben és hasonlataiban azt mondja, hogy látta az első feltámadás valamennyi részesét, és hogy minden nemzetségből tizenkétezren voltak. De ha ennyien voltak, akkor azok nem is emberek voltak, hanem istenek. Ők elviselték a te keresztedet, sáskával és gyökerekkel táplálkozva elviseltek az ínséges és kopár pusztában egész évtizedeket, úgyhogy természetesen büszkén mutathatsz rá a szabadságnak, a szabad szeretetnek ezekre a gyermekeire, akik nagyszerű, szabad áldozatot hoztak a te nevedben. De ne felejtsd el, hogy ezek csupán néhány ezren voltak, azok is istenek; és a többiek? Hát tehet arról a többi, gyönge ember, hogy nem bírták ki azt, amit az erősek? Tehet a gyönge lélek arról, hogy nem bír magába fogadni olyan félelmetes adományt? Hát te csakugyan a választottakhoz és a választottakért jöttél? Ám ha ez így van, akkor itt titok lappang, amelyet mi nem érthetünk. Ha pedig titokról van szó, akkor nekünk is jogunk volt titkot hirdetni, és arra tanítani őket, hogy nem a szívük szabad választása a fontos, nem is a szeretet, hanem az a titok, amelynek vakon, még lelkiismeretük ellenére is engedelmeskedniük kell. Így is cselekedtünk. Mi helyesbítettük a te hőstettedet, és a csodára, a titokra és a tekintélyre alapoztuk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről azt az oly félelmetes adományt, amely annyi gyötrelmet okozott nekik. Mondd, igazunk volt, amikor így cselekedtünk, és ezt tanítottuk? Hát nem szerettük mi az emberiséget, amikor béketűréssel tudomásul vettük gyöngeségét, szeretettel könnyítettünk a terhén, és gyarló természetének még azt is hagytuk, hogy bűnt kövessen el, de a mi engedélyünkkel? Minek jöttél hát most zavarni bennünket? És miért nézel rám némán és áthatóan azzal a szelíd szemeddel? Csak lobbanj haragra, nekem nem kell a szereteted, mert én se szeretlek téged. Miért is titkolnám előled? Vagy ne tudnám, kivel beszélek? Kiolvasom a szemedből, hogy már tudod mind, ami mondanivalóm csak van. Éppen én takargatnám előled a titkunkat? Lehet, hogy épp az én számból akarod hallani, halld hát: mi nem veled vagyunk, hanem ővele, ez a mi titkunk! Már régóta, immár nyolc évszázada nem veled vagyunk, hanem vele. Pontosan nyolc évszázaddal ezelőtt elfogadtuk tőle azt, amit te felháborodva visszautasítottál, azt az utolsó ajándékot, amelyet akkor kínált fel neked, amikor megmutatta a világ minden országát: elfogadtuk tőle Rómát és a császár kardját, és csakis magunkat nyilvánítottuk evilági királyokká, egyedüli királyokká, noha még mindmáig sem sikerült teljesen bevégeznünk művünket. De ki tehet róla? Ó, ez a mű mindeddig csak a kezdetén van, de már elkezdődött. A betetőzéséig még sokat kell várni, és még sokat szenved a föld, de el fogjuk érni, és mi leszünk a császárok, és akkor majd törődünk az emberek egyetemes boldogságával. Pedig te már akkor elfogadhattad volna a császár kardját. Miért utasítottad el ezt az utolsó ajándékot? Ha megfogadod a hatalmas szellemnek ezt a harmadik tanácsát, teljesítesz mindent, amit az ember a földön keres, vagyis: ki előtt hajoljon meg, kire bízza a lelkiismeretét, és végül milyen módon egyesüljön mindenki egy vitathatatlanul egységes és egyetértő hangyabolyban, mert az emberek harmadik és utolsó gyötrelme - az egyetemes egyesülés szükséglete. Az emberiség a maga egészében mindig arra törekedett, hogy okvetlenül egyetemesen rendezkedjék be. Sok nagy nép volt, nagy történelemmel, de minél magasabbra emelkedtek ezek a népek, annál szerencsétlenebbek voltak, mert a többieknél jobban felismerték az emberek egyetemes egyesülésének szükségességét. A nagy hódítók, a Timurok és a Dzsingisz kánok szélvészként végigszáguldottak a földön, igyekeztek meghódítani a világot, de még ők is - bár öntudatlanul - az emberiségnek az egyetemes és általános egyesülésre irányuló nagy igényét fejezték ki. Ha akkor elfogadod a császár világát és bíborát - megalapítod az egyetemes birodalmat, és egyetemes nyugalmat teremtesz. Mert hát kik uralkodjanak az embereken, ha nem azok, akik uralkodnak a lelkiismeretükön, és akiknek kezében a kenyerük van? Mi tehát elfogadtuk a császár kardját, azzal pedig, hogy elfogadtuk, természetesen megtagadtunk téged, és őt követtük. Ó, a szabad gondolkozás garázdálkodásának, a tudományuknak és az emberevésnek egész századai telnek még el, mert ha egyszer nélkülünk kezdték felépíteni a maguk bábeli tornyát, emberevéssel fogják végezni. De éppen akkor mászik majd hozzánk a fenevad, és nyalni fogja a lábunkat, és véres könnyeket fog ráfröcskölni a szeméből. És mi ráülünk a fenevadra, és feltartjuk a kelyhet, amelyre ez lesz írva: »Titok!« És akkor, csakis akkor jön el az emberek számára a nyugalom és a boldogság országa. Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk. És még valamit: igen sokan a választottak közül és az erősek közül, akikből választottak lehettek volna, igen sokan végül is belefáradtak abba, hogy rád várjanak, és más területre vitték és fogják vinni szellemi erejüket, szívük hevét, és azzal végzik, hogy épp teellened emelik fel a maguk szabad zászlaját. Pedig te emelted fel azt a zászlót. Nálunk meg mindenki boldog lesz, nem fognak többé lázadni, nem fogják egymást irtani, mint a te szabadságodban mindenütt történt. Ó, mi meggyőzzük őket, hogy csakis akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságukról, és meghódolnak előttünk. No és igazunk lesz, vagy hazudunk? Ők maguk győződnek majd meg, hogy igazunk van, mert eszükbe jut, hogy milyen szörnyű rabságba és zavarba sodorta őket a te szabadságod. A szabadság, a szabad gondolkodás és a tudomány olyan útvesztőbe viszi, olyan csodák és megfejthetetlen titkok elé állítja őket, hogy némelyek, a dacosak és a szilajok elpusztítják önmagukat, mások, a dacosak, de gyöngék elpusztítják egymást, ismét mások, a többiek, a tehetetlenek és boldogtalanok pedig a lábunkhoz csúsznak, és azt kiáltják nekünk: »Igen, igazatok volt, csakis ti vagytok birtokában az ő titkának, visszatérünk hát hozzátok, mentsetek meg minket önmagunktól.« Amikor kenyeret kapnak tőlünk, természetesen világosan fogják látni, hogy mi az ő kenyerüket vesszük el - amelyet tulajdon kezükkel kerestek -, hogy minden csoda nélkül kiosszuk nekik; látni fogják, hogy nem változtattuk mi a követ kenyérré, de valójában magánál a kenyérnél is jobban örülnek annak, hogy a mi kezünkből kapják! Mert nagyon jól fognak emlékezni rá, hogy régebben, minélkülünk, az a kenyér, amelyet ők kerestek, csak kővé változott a kezükben, amikor pedig visszatértek hozzánk, még a kő is kenyérré változott a kezükben. Nagyon is, nagyon is fogják értékelni, mit jelent, hogy egyszer s mindenkorra engedelmeskednek nekünk! És amíg ezt nem értik meg az emberek, szerencsétlenek lesznek. Mondd, ki akadályozta leginkább, hogy megértsék? Ki tagolta szét a nyájat és szórta széjjel ismeretlen utakon? De a nyáj ismét összegyűlik, és újra engedelmeskedni fog, immár egyszer s mindenkorra. Akkor mi csendes, békés boldogságot adunk, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek. Ó, mi végre majd leszoktatjuk őket a büszkeségről, mert te felmagasztaltad és megtanítottad őket büszkélkedni; bebizonyítjuk nekik, hogy gyöngék, hogy szánalomra méltó gyermekek, de a gyermeki boldogság mindennél édesebb. Félénken fognak ránk nézni, és ijedtükben hozzánk bújnak, mint a csirkék a kotlóhoz. Csodálnak bennünket, és rettegnek majd tőlünk, de büszkék is lesznek, hogy mi olyan hatalmasak és olyan okosak vagyunk, hogy meg tudunk zabolázni egy ilyen ezermilliós szilaj csordát. Elernyedve fognak remegni a haragunktól, elméjük megretten, a szemük sírós lesz, mint a gyermekeké és az asszonyoké, de egy intésünkre ugyanolyan könnyen csapnak át a vidám nevetésbe, a derűs örömbe, a boldog gyermeki énekbe. Igen, mi munkára kényszerítjük őket, de szabad óráikban gyermeki játékká alakítjuk át az életüket gyermekdalokkal, kórussal és ártatlan táncokkal. Ó, mi megengedjük nekik a bűnt is; ők gyengék és gyámoltalanok, és szeretni fognak minket, mint a gyermekek, azért, mert megengedjük nekik, hogy vétkezzenek. Azt mondjuk nekik, hogy minden bűnt le lehet vezekelni, ha a mi engedélyünkkel követik el; a vétkezést pedig azért engedjük meg nekik, mert szeretjük őket, a bűneikért járó büntetést meg - ám legyen - magunkra vállaljuk. És mivel magunkra vállaljuk, isteníteni fognak bennünket mint jótevőiket, akik viseljük a felelősséget bűneikért az Isten előtt. És nem lesz előttünk semmi titkuk. Mi majd megengedjük vagy megtiltjuk nekik, hogy együtt éljenek a feleségükkel és a szeretőjükkel, hogy legyen vagy ne legyen gyermekük - minden az engedelmességüktől függ -, és ők vidáman, örömmel hódolnak meg nekünk. Lelkiismeretüknek leggyötrőbb titkait mind-mind odahozzák nekünk, és mi mindent eldöntünk, és ők örömmel bíznak a döntésünkben, mert megmenti őket a személyes és szabad döntés nagy gondjától és mostani szörnyű gyötrelmeitől. És mind boldogok lesznek, e lények minden milliója, kivéve az őket kormányzó százezreket. Mert csak mi, mi, akik a titkot őrizzük, csak mi leszünk boldogtalanok. Lesz ezer- meg ezermillió boldog kisgyermek és százezer mártír, akik magukra vállalták a jó és a rossz megismerésének átkát. Csendesen halnak meg, csendesen hunynak el a te nevedben, és csak a síron túl találják meg a halált. De mi megőrizzük a titkot, és épp az ő boldogságuk végett örök mennyei jutalommal kecsegtetjük őket. Mert hiszen ha volna is valami a másvilágon, természetesen nem az olyanok számára lenne, mint ők. Azt mondják, azt jövendölik, hogy te eljössz, és újra győzöl, eljössz a te büszke és hatalmas választottjaiddal, de mi azt mondjuk, hogy azok csak saját magukat váltották meg, mi pedig mindenkit megváltottunk. Azt mondják, hogy megszégyenítik a fenevadon ülő parázna asszonyt, aki a kezében tartja a titkot; hogy újra fellázadnak a gyöngék, széttépik bíbor ruháját, és lemeztelenítik »undorító« testét. De akkor én felállok, és rámutatok arra az ezer- meg ezermillió boldog kisgyermekre, akik nem ismerték a bűnt. És mi, akik az ő boldogságukért magunkra vállaltuk a bűneiket, eléd állunk, és azt mondjuk: »Ítélj meg bennünket, ha tudsz, és mersz.« Tudd meg, hogy én nem félek tőled. Tudd meg, hogy én is voltam a pusztában, én is táplálkoztam sáskával és gyökerekkel, én is áldottam a szabadságot, amellyel te megáldottad az embereket, és arra készültem, hogy választottaid közé, az erősek és hatalmasok közé állok azzal a vággyal, hogy »beteljék a számuk«. De felocsúdtam, és nem akartam az őrültséget szolgálni. Visszatértem, és csatlakoztam azoknak a csapatához, akik helyesbítették a te hőstettedet. Otthagytam a büszkéket, és visszatértem az alázatosakhoz épp ezeknek az alázatosoknak a boldogsága végett. Az, amit mondok neked, valóra válik, és felépül a mi birodalmunk. Ismétlem neked, már holnap meglátod ezt az engedelmes nyájat, amely az első intésemre rohan, hogy odakaparja az izzó parazsat a te máglyádhoz, amelyen elégetlek téged azért, mert idejöttél, hogy zavarj bennünket. Mert ha volt, aki megérdemelte a máglyánkat, akkor az te vagy. Holnap elégetlek. Dixi."[42]

Ivan szünetet tartott. Beszéd közben nekihevült, szenvedélyesen beszélt; amikor pedig befejezte, váratlanul elmosolyodott.

Aljosa, aki mindeddig csöndben hallgatta - bár a vége felé rendkívül izgatottan, többször is megpróbálta félbeszakítani bátyja beszédét, de láthatólag fékezte magát -, most szinte felugorva megszólalt:

- De hisz... ez képtelenség! - kiáltotta kipirulva. - A te poémád Jézus magasztalása, nem pedig ócsárlása... aminek te szántad. És ki hiszi el neked, amit a szabadságról mondasz? Hát így kell, így kell azt érteni? Így értelmezi a pravoszláv egyház? Ez Róma, de nem is az egész Róma; ez nem igaz - ezek a katolicizmus legrosszabbjai, az inkvizítorok, a jezsuiták!... Meg aztán teljesen elképzelhetetlen egy olyan fantasztikus személy, mint a te inkvizítorod. Miféle emberi bűnök azok, amelyeket magukra vállaltak? Miféle titoknak a hordozói azok, akik az emberek boldogsága végett magukra vállaltak valami átkot? Mikor láttak ilyeneket? Mi ismerjük a jezsuitákat, sok rosszat beszélnek róluk, de hát olyanok volnának, amilyennek te lefested őket? Egyáltalán nem olyanok, korántsem olyanok... Ők egyszerűen a jövendő földi világbirodalom római hadserege, élükön a császárral, a római pápával... ez az ő eszményük, de minden titok és fennkölt szomorúság nélkül... A legegyszerűbb hatalomvágy, a piszkos földi javak, a leigázásnak, amolyan új jobbágyságnak a vágya, hogy földesurak lehessenek, ez az egész programjuk. Talán még Istenben se hisznek. A te szenvedő inkvizítorod merő kitalálás...

- Várj csak, várj - mondta nevetve Ivan. - Ni, hogy nekitüzesedtél! Azt mondod, kitalálás. Ám legyen! Persze hogy kitalálás. De azért hadd kérdezzem meg: csakugyan azt hiszed, hogy az utóbbi évszázadok egész katolikus mozgalma csupán hatalomvágy - csakis szennyes javak elérésére? Csak nem Paiszij atyától tanultad ezt?

- Nem, nem, ellenkezőleg: sőt, Paiszij atya egyszer olyasvalamit mondott, mint te... de természetesen mégsem azt, egyáltalán nem azt - kapott észbe Aljosa.

- Mindenesetre értékes adat az "egyáltalán nem azt" ellenére is. Épp azt akarom kérdezni tőled: miért csakis hitvány anyagi javakért szűrték össze a levet a te jezsuitáid és inkvizítoraid? Miért nem akadhat köztük egyetlenegy szenvedő sem, akit nagy szomorúság kínoz, és aki szereti az emberiséget? Nézd: tegyük fel, hogy csakis piszkos anyagi javakra vágyók serege közt akadt egyetlenegy olyan, mint az én agg inkvizítorom, aki maga is gyökereken élt a pusztában, és őrjöngve iparkodott legyőzni a testét, hogy szabaddá és tökéletessé tegye magát, de - mivel egész életében szerette az emberiséget - egyszeriben kinyílt a szeme, és belátta: nem valami nagy erkölcsi boldogság elérni az akarat tökéletességét, ha ugyanakkor arról győződik meg az ember, hogy Isten többi teremtményének milliói továbbra is csak arra jók, hogy gúnyt űzzenek belőlük, hogy ezek sohasem tudnak megbirkózni a szabadságukkal, hogy e szánalmas lázadók sosem lesznek óriások, akik befejezhetnék a tornyot, hogy a nagy idealista nem az ilyen balgákért álmodozott az ő harmóniájáról. Miután minderre rájött, visszatért és csatlakozott... az eszes emberekhez. Hát nem történhetett ilyesmi?

- Kikhez csatlakozott, milyen eszes emberekhez?! - kiáltotta szinte szenvedéllyel Aljosa. - Nincs azoknak semmiféle eszük, semmiféle titkuk vagy rejtélyük... Legfeljebb talán az istentagadás - ez az ő egész titkuk. A te inkvizítorod nem hisz Istenben, ez az ő egész titka!

- És ha így van! Végre rájöttél. Valóban így van, valóban ennyi az egész titok, de hát ez nem szenvedés, legalábbis egy olyan ember számára, mint ő, aki egész életét arra a pusztai hőstettre áldozta, és nem gyógyult ki az emberiség szeretetéből? Életének alkonyán kétségtelenül meggyőződik arról, hogy csakis a nagy, félelmetes szellem tanácsai szerint lehetne valamelyest elviselhető rendbe fogni ezeket a tehetetlen lázadókat, ezeket a "csúfságra termett, félig sikerült kísérleti lényeket". És amikor erről meggyőződik, belátja, hogy az okos szellemnek, a halál és a pusztítás félelmetes szellemének útmutatását kell követni, avégett pedig el kell fogadni a hazugságot meg a csalást, és immár tudatosan kell a halál és a pusztulás felé vezetni az embereket, és közben, egész úton ámítgatni, hogy valamiképpen észre ne vegyék, hová is vezetik őket; hogy ezek a szánalmas vakok legalább útközben véljék boldognak magukat. És ne felejtsd el, ez a csalás annak a nevében történik, akinek az eszményében olyan szenvedélyesen hitt az öreg egész életén át! Hát nem szerencsétlenség ez? És ha csak egy ilyen kerül ennek az egész hadseregnek az élére, amely "csupáncsak piszkos javakért áhítja a hatalmat" - hát nem elég akár egy ilyen is, hogy tragédia történjék? Sőt, egy ilyen élenhaladó is elég, hogy az egész római ügy mindenféle seregeivel és jezsuitáival végre megtalálja igazi vezéreszméjét, a legmagasabb rendű eszméjét. Őszintén megmondom neked: én szentül hiszem, hogy ez az egyetlen ember soha nem is hiányzott azok közül, akik valamely mozgalom élén álltak. Ki tudja, hátha a római pápák között is akadtak ilyen ritka kivételek. Ki tudja, hátha ez az átkozott vénember, aki a maga módján annyira és oly makacsul szereti az emberiséget, sok ilyen kivételes aggastyán egész csapatának alakjában most is létezik mint összeesküvés, mint titkos szövetség, amely már rég megalakult a titok őrzésére, hogy megvédje a boldogtalan és tehetetlen emberektől épp azért, hogy boldoggá tegye őket. Ez okvetlenül így van, és így is kell lennie. Nekem úgy rémlik, hogy még a szabadkőművesség alapját is valami efféle titok alkotja, és hogy a katolikusok épp azért gyűlölik a szabadkőműveseket, mert versenytársakat látnak bennük, akik szétforgácsolják az eszme egységét, holott egy nyájnak és egy pásztornak kell lennie... Egyébként azzal, hogy védem a gondolatomat, olyan szerző gyanánt viselkedem, aki nem állta ki a kritikádat. Elég erről ennyi.

- Talán te magad is szabadkőműves vagy! - szaladt ki váratlanul Aljosa száján. - Te nem hiszel Istenben - tette hozzá, de most már rendkívül szomorúan. Ráadásul úgy rémlett neki, hogy a bátyja gúnyosan néz rá. - Aztán hogy végződik a poémád? - kérdezte hirtelen a földre nézve. - Vagy már vége van?

- Így akartam befejezni: amikor az inkvizítor elhallgat, egy ideig várja, hogy válaszoljon a foglya. Nyomasztja a némasága. Látta, hogy a fogoly egész idő alatt egyenesen a szemébe nézve elmélyülten, csendben hallgatta, és nyilvánvalóan nem akart ellene vetni semmit. Az öreg azt szeretné, ha mondana neki valamit, még ha keserűt, iszonyút is. De ő váratlanul, némán odamegy az aggastyánhoz, és csöndesen megcsókolja kilencvenéves, vértelen ajkát. Ez minden válasz. Az öregember megremeg. Megrándul a szája sarka; az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja neki: "Eredj, és többé ne jöjj ide... egyáltalán ne jöjj... soha, soha!" És kiengedi őt "a városnak sötét tereire". A fogoly elmegy.

- És az öreg?

- A csók égeti a szívét, de megmarad addigi eszméje mellett.

(...)

Ivan hirtelen megfordult és tőbbé hátra se nézve elindult a maga útján. Úgy hatott ez, mint ahogy az előző napon Dimitríj bátyja távozott tőle, bár a tegnapi jelenet egészen más jellegű volt. Ez a furcsa észrevétel valósággal belenyilallott Aljosa szomorú, e pillanatban szomorú, bánatos agyába. Bátyja után tekintve várt még egy kicsit. Hirtelen észrevette, hogy Ivan furcsán kacsázva jár, és hogy jobb válla, hátulról nézve, alacsonyabbnak látszik a balnál. Ezt idáig még sose vette észre. De hirtelen ő is megfordult, és szinte futva a kolostor felé indult.

(...)