Mint a spiritualitás összes formája, úgy a szúfizmus is tisztában volt azzal, hogy a szabadsághoz vezető út az engedelmességen keresztül vezet.
Nemcsak azért mert a szabadságra nem lehet közvetlenül törekedni, ugyanis az csak a renden keresztül, a rendet beteljesítve és meghaladva érhető el, hanem azért is, mert a szabadságnak – a végső szabadságnak – az alanya nem ugyanaz, mint a még csak törekvő ember engedelmességének alanya, és éppen az utóbbi léte és még meglevő önérvényesítő akarata az, ami a szabadság akadálya.
A szabadságra ennek az individualitásnak – a léleknek (pszichológiai ego; kis-én) – sem lehetősége, sem esélye nincsen. Nem azért nincs, mert nem képes elérni, hanem mert eleve nem érheti el. A rabság korlátozottság, a szabadság pedig korlátlanság – márpedig a lélek nem más, mint maga a megtestesült korlátozottság.
A szabadság alanya csak a nagy-én, a szellem lehet, s így a szabadság nem a lélek megszabadításában, hanem a lélektől való megszabadulásban áll. (Ez az, amiért az összes nem-spirituális szabadságeszme szükségképpen félresiklik, s amiért az összes szabadságtörekvés eleve kudarcra van ítélve. Különösképpen vonatkozik ez mindennemű liberalizmusra, melynek útját a muszlim világba mostanában egyengetik – bombákkal.)
A lélek szűkös partikularizmusa nyomasztó teherként nehezedik rá a szellem tágas univerzalizmusára. Ám akinek sikerült ledobnia magáról a lélek, az ego igáját, s leigáznia azt, ami/aki addig nyomorúságos szolgaságban tartotta őt, az úgy érzi magát, mint a hosszú időre palackba kényszerített szellem, akinek egyszer csak sikerült kiszabadulnia börtönéből.
A valódi spirituális hierarchiában a legmagasabb rangot az birtokolta, aki a legmesszebb haladt előre a szellemi úton, és az volt a leginkább előrehaladott, aki a leginkább háttérbe tudta szorítani egoját, lelkét – vagyis önmagát.
A záwiján belül gyakran szigorú rendszabályok uralkodtak. Így például, ha egy zárt helységben rászállt a tanítvány arcára egy légy, nem volt szabad elzavarnia, hiszen ily módon tulajdonképpen másokra hajtotta volna a legyet, azaz mások rovására jutott volna előnyhöz. Aztán ha valaki házasemberként lépett az ösvényre, nem volt szabad elválnia. Ha legényemberként, nem volt szabad megnősülnie, amíg el nem érte a tökéletességet. A tökéletességet elérve azonban azt tehetett, amit akart, ami persze azt jelenti, hogy ekkor már nem saját akaratát követte, hanem isteni inspirációra cselekedett. Továbbá ha a szúfi leejtett valamit az utcán, legyen az valamilyen ruhadarab vagy pénz – akár ezer dínár is -, s nem vette észre, hanem továbbment, nem mehetett vissza érte, de még csak nem is kérdezősködhetett utána. Úgy vélték, ha a szúfit az ilyen jellegű veszteség kizökkenti nyugalmából, akkor az gyengeségének a jele, s azt mutatja, hogy a világot még mindig nem sikerült egészen kivetnie szívéből.
(In.: Al-Arabí ad-Darqawí: Az emlékezés rózsakertje.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése