(...)
X. Szent Piusz enciklikájának tartalma
X. Szent Piusz enciklikájának tartalma
A Szentatya megállapítja: a római pápák mindig elsőrendű kötelességüknek tartották, hogy őrizzék a hitletéteményt, és a Katolikus Egyház doktrínáját a különböző korok által „kitermelt” ideológiáktól, szellemi eltévelyedésektől megóvják. A hit tisztaságát érintő támadások általában kívülről érkeztek, most azonban – írja a Szentatya – „a tévelygések mestereit nem a bevallott ellenségek között kell keresnünk”. Most olyan támadás fenyegeti az Egyházat és a katolikus hitet, amelynek katonái magában az Egyházban rejtőznek, és az Egyház iránti olthatatlan szeretet színe alatt annak „megújítóiként” tolják előtérbe magukat. Teológiai-filozófiai nézeteiket bennfentesként, az anya sorsáért aggódó gyermekként adják elő, mintha azok magának az Egyháznak a létéből következnének.
Belül vannak és belül dolgoznak: nincs a katolikus hitnek egyetlen részlete sem, amely elkerülné a figyelmüket. A modernisták – így nevezi őket a pápa, hiszen a modern világhoz akarják igazítani az Egyházat – sohasem fejtik ki tanaikat módszeresen és egészében, hanem azokat szétforgácsolják, illetve gyakran összeolvasztják elveiket és tanításukat az igaz katolikus tannal, ezért e „kettős értelmű beszéd”miatt igen nehéz felismerni őket. Sok ellentétes dolgot írnak és mondanak, mintha bizonytalanok volnának, holott mindez megfontoltan történik. X. Szent Piusz fontosnak tartja, hogy összegyűjtse és püspöktestvéreinek bemutassa a modernista tanokat, mert látja bennük az Egyházra leselkedő veszélyt.
1.
Az enciklika első részében a pápa elemzi a modernista tanok filozófiai gyökereit és bemutatja azok jellemzőit. Elsőként azagnoszticizmust taglalja, amely szerint az emberi ész képtelen arra, hogy Isten létét és valóságát fölfogja, de még arra is, hogy a látható dolgokból fölismerje Isten létezését. Az érzékfeletti dolgokról semmiféle ismeretet nem szerezhetünk, tehát Isten is elérhetetlen a számunkra. Ez az álláspont, amely közvetlenül Kantés Hegel filozófiájában gyökerezik és a modernizmus alapkövévé vált, nyíltan ellene mond az I. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen kihirdetett dogmájának: „Aki azt állítja, hogy ez egy igaz Istent, a mi Teremtőnket és Urunkat az emberi ész természetes világával az ő műveiből bizonyossággal fölismerni nem lehet, átok alatt legyen.” (DH 3026.”Dei Filius” hittani rendelkezés a katolikus hitről. 1870. április 24.) Ez a dogma Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levelére alapoz, amely szerint az Anyaszentegyház hiszi, hogy Isten a teremtett dolgokból biztosan megismerhető, mert „ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,20).
A modernista bölcselő tehát az agnoszticizmusra építi várát, és azt a következtetést vonja le, hogy ha az ember nem képes a jelenségekből és a látható világból fölismerni Istent, akkor Isten semmiképpen sem lehet tárgya a tudománynak, hiszen a tudomány a megismerhető dolgokkal foglalkozik. Ennek következtében a tudománynak és a történelemnek – mivel egyiknek sem tárgya Isten megismerése – szükségképpen istentelennek (mai divatos szóval: „semlegesnek”, „objektívnek”) kell lennie.
A természetfölötti dolgok megismerése tehát lehetetlen a modernista gondolkodás szerint. A vallás kialakulására és létezésére vonatkozóan azonban mégis csak szolgálniuk kell valamilyen magyarázattal. Ezzel kapcsolatban a következőképpen okoskodnak: Mivel a külső kinyilatkoztatás lehetőségét el kell vetni, a vallásosság magyarázatát magában az emberben kell keresnünk. A vallás nem más, mint az emberi élet egy szükséglete, a szívnek egy érzelme. A lélek mélyén elemi erővel él a szükségérzet, a vágy Isten után, és ez kelti föl az emberben a vallásos érzést. A hit tehát nem egy külső kinyilatkoztatáson alapuló, objektív okokra támaszkodó értelmi ítélet, hanem bennünk születő érzelem, melynek valóságát szívünkkel érezzük meg. A Szentatya a modernista tanítás e második pillérét „immanentizmus”-nak nevezi, amelyet egyébként már szintén elítélt az I. Vatikáni Zsinat: „Ha valaki azt mondaná, hogy az isteni kinyilatkoztatás nem hihető külső jelek által, és így az embereket csak az egyéni tapasztalás vagy a magánsugallat tudja hitre vezetni, átok alatt legyen.” („Dei Filius” 2. kánon).
Az agnoszticizmus és az immanentizmus – vagy ahogyan a pápa nevezi: vitális imannencia – következménye a vallástörténelem kiforgatása. Mert eszerint „Krisztus személyében se a tudomány, se a történelem nem talál egyebet embernél.” Ennél fogva a jézusi történetből törölni kell mindent, ami isteni jellegű, hiszen képtelenek vagyunk arra, hogy Krisztust, mint Istent vizsgáljuk. Egyébként is, az ő személyét már eltorzította a hit, tehát történetéből ki kell hagyni minden olyan elemet, amely nem felel meg jellemének, valamint annak a kornak és helynek, amelyben és ahol élt. (Felfedezhetjük itt az evangélikus Rudolf Bultmann XX. századi teológiáját, amely annak bizonyítására tett kísérlet, hogy megmutassa: nem számít, létezett-e egy Jézus nevű konkrét személy vagy sem, az üzenet a fontos, amit a keresztény vallás közvetít. Az üzenet minden keresztény hívő bensejében újjászületik, így nincs objektív egyházi tanácshoz kötve.)
Az érzelem tehát csírája a vallásnak – mégpedig mindenféle vallásnak. Így keletkezett modernisták szerint a katolikus vallás is, mert az Krisztus öntudatában létezett először. A vallásos ember „elgondolja hitét”, majd elgondolásait másodlagos ítéletekkel kifejezi. A homályos érzelmet analizálja az értelem, igyekszik fogalmakkal megragadni és kifejezni, formulákba öltöztetni. Ezek a formulák, ha az Egyház szentesíti őket, a dogmák, amelyek azonban csupán szimbólumai, puszta képei a vallási igazságnak: a népek és korok kultúrájával, valamint a vallásos ember igényeivel változnak, fejlődnek. Ez a folytonos változás a modernizmus harmadik sarokköve: az evolucionizmus (=dogmafejlődés), a szükségszerű fejlődés elmélete. A dogmáknak állandóan alkalmazkodniuk kell az egyén vallási érzéseihez, hiszen azok csak eszközök; abban segítenek, hogy a hívő számot adhasson magának hitéről.
Ha mindezt megengedjük – figyelmeztet a pápa -, nyitva áll az út az ateizmushoz. Mert az egyéni tapasztalásról szóló tan szerint bármely vallást igaznak kell elfogadnunk, hiszen mindegyik egyéni tapasztalás útján született meg. Ahány vallás csak van, az mind igaz, mert különben nem létezne. (Szinkretizmus, közömbösség, ateizmus.)
Mindezek alapján látható, hogyan választják szét a modernisták a tudományt és a hitet. „A hit ugyanis egyedül azzal foglalkozik, amiről a tudomány bevallja, hogy számára megismerhetetlen. Itt eltér a feladatuk: a tudomány a jelenségek („tünemények”) között mozog, ahol nincs semmi helye a hitnek; viszont a hit az isteniekkel foglalkozik, amelyekről a tudomány semmit sem tud.” Ha tehát mindegyik a maga területén mozog, sohasem lehet összeütközés közöttük. (Például: arra a kérdésre, hogy vajon Krisztus valóságos csodákat művelt-e, föltámadt-e és fölment-e a mennybe, az agnosztikus tudomány elutasítólag, a hit pedig igenlően felel. Az egyik ugyanis Krisztust egyedi történeti valósága alapján tekinti, a másik pedig Krisztus életét úgy szemléli, amint az a hitben, a hit által megelevenedik.)
A modernista teológus – fejtegeti a Szentatya – ugyanazon elvek mentén működik, mint a filozófus: ő is alkalmazza az immanencia és a szimbolizmus fentebb kifejtett sémáit. „A filozófus azt mondja, hogy a hit elve immanens; ehhez a hívő hozzáadja, hogy ez az elv Isten, ebből a teológus azt következteti, hogy tehát Isten immanens az emberben.” Távolról sem kell tehát hinni – mondja a modernista -, hogy az Egyházat meg a szentségeket magfa Krisztus alapította. Krisztus öntudatában már minden későbbi keresztény öntudata benne foglaltatott, mint ahogy az elvetett magban benne van a később kifejlődő növény. Minthogy pedig a rügy is a magából fakadó életet éli, a keresztények is Krisztus isteni életét élik. Ez az élet az idők folyamán megalkotta az Egyházat és a szentségeket. Ekkleziológiájukat is eszerint fogalmazzák meg: az Egyház az egyes hívő szükségletéből, vágyából és a kollektivitás iránti igényből születik. Az Egyház tehát az egyes öntudatok társulásának, vagyis a kollektív öntudatnak a gyümölcse. A tekintély is ebből származik és ettől függ, és e tekintélynek kötelessége fölkarolni a demokratikus formákat. (Vö.:”Mi vagyunk az egyház” – mozgalom a 20. század végén…)
De a modernisták szerint ugyanez a helyzet az egyházi kultusszal, a liturgiával kapcsolatban is: a kultusz is kettős szükségletből ered. Az egyik az, hogy a vallásnak valamiféle érzéki kifejezést adjanak, a másik, hogy a vallást terjesszék, ami teljességgel lehetetlen valamely érzéki forma és megszentelő aktusok nélkül, amelyeket szentségeknek nevezünk.
És ugyanez a helyzet az egyes hívő és a társadalom, az Egyház és az Állam viszonyának meghatározásában is. Az Állam célja és feladata evilági, az Egyházé lelki és túlvilági. Az Államot tehát el kell választani az Egyháztól, csakúgy, mint a katolikus hívőt az állampolgártól. És világi vonatkozású ügyekben az Egyházat alá kell vetni az Államnak, mert ezek az ő illetékességi területéhez tartoznak.
A modernista történelemszemléletszerint, ami emberi, az a történelemhez, ami isteni, az a hithez tartozik. „Innen terjedt el a megkülönböztetés a történelem Krisztusa és a hit Krisztusa, a történelem Egyháza és a hit Egyháza, a történelem szentségei és a hit szentségei között…” Ez a történelemszemlélet a hithez utal minden olyan mozzanatot, ami nem felel meg az események „logikájának”. Így például azt állítják, hogy Krisztus nem mondhatott olyat, ami meghaladta korabeli hallgatósága értelmi képességeit. Ebben a „realista” történelemben Krisztus nem Isten és nem is vitt végbe semmi istenit. Eszerint kétféle Krisztus van: az egyik reális, történeti személy volt, a másik viszont igazán sohasem létezett, csupán a hit jámbor elképzeléseiben található meg.
Ugyanez a logika vonul végig a Szentírásra vonatkozó tudományok modernista átalakításán is. A Szentírás nem más, mint rendkívüli vallási élmények gyűjteménye. Ennélfogva a szent könyveket nem lehet azoknak a szerzőknek tulajdonítani, akiknek a nevét viselik. Bizonyításként a szövegkritikát hívják segítségül (azóta erre már egész iskola épült), és a szent szövegeket nem haboznak darabokra szedve vizsgálni. Az evolúció, mely – mint láttuk – a modernista gondolkodásban a rendszer egyik lényeges eleme, a szent könyvekre is kiterjed: a szövegek kritikai vizsgálata alapján ennek az evolúciónak a története megírható.
X. Piusz enciklikájában külön fejezetet szentel a modernistaapologéta és a modernista reformátor alakjának. Az apologéta a filozófustól függ: a vitás vallási kérdéseket történeti és lélektani kutatásokkal kell megoldani, a konfrontációkat kerülendő. A reformátort pedig, aki az „Ecclesia est semper reformanda” elve alapján áll, „szilaj újításvágy vezérli” – írja a szent pápa. Ez a vágy pedig kiterjed mindenre, ami csak van a katolicizmusban. A reformátor szerint a skolasztikus filozófiát ki kell vetni a szemináriumokból, ott az új filozófiát kell tanítani, amely a dogmafejlődésre és a dogmatörténetre alapoz. A hitoktatásban csak azokat a dogmákat kell oktatni, amelyek a nép felfogó képességét nem haladják meg. A szent liturgiában a külsőséges szertartások számát csökkenteni kell, azok szaporítását meg kell tiltani. (Mintha csak a pistoiai zsinat határozatait olvasnánk…)
Az Egyház kormányzatát is meg kell reformálni, az irányításban nagyobb szerepet kell adni a laikusoknak. Erkölcsi téren a modernisták az amerikanizmus elveit követik: az aktív erényeket a passzívak elé kell helyezni, vagyis az irgalmasság lelki cselekedeteinél fontosabbak a testiek.
Összefoglalva a modernista tanok elemzését, a szent pápa megállapítja: „Ha most már az egész rendszert egy szempontból áttekintjük, senki sem fog csodálkozni, hogy azt úgy határozzuk meg, mint minden eretnekség foglalatát.” Ez a nézetrendszer magában foglalja a konkoly összes magvát, amit az Ellenség a katolikus keresztény hit veteményeskertjében valaha széjjelszórt. Ha mindazt, amit fentebb a „Pascendi” enciklika tartalmát összefoglalva előadtunk, módszeresen végrehajtják, akkor sikerül eltörölni nem csak a katolikus vallást, hanem minden vallást a föld színéről. Az agnoszticizmus, az immanentizmus, az evolucionalizmus teológiai alkalmazása megnyitja az utat a szinkretizmushoz (= mindegy, milyen vallásban hiszek9 és a panteizmushoz (= az ember és a teremtett világ azonos Istennel, tehát minden Isten), ahonnan már csak egy lépés az ateizmus, a vallás fölszámolása.
2.
Az enciklika második részében X. Piusz pápa a modernizmus okait elemzi, s megállapítja, hogy az két alapvető okra vezethető vissza: az egyik az emberi kíváncsiság, a másik a kevélység. Idézi XVI. Gergely „Singulari nos”(1834. július 7.) kezdetű enciklikáját, mely szerint az ilyen elme „az apostol intése ellenére többet erőlködik tudni a kelleténél, és önmagában fölöttébb megbízva, a keresendő igazságot a Katolikus Egyházon kívül véli föltalálni, amelyben padig az igazság tisztán, a tévelynek legkisebb árnya nélkül föltalálható”.
A modernisták kevélysége pedig azon alapul, hogy „nem vagyunk olyanok, mint a többi emberek”. Elvetnek minden tekintélyt, minden megalázkodást, mindenféle önmegtagadást. Nagy erőket mozgatnak meg, hogy tanaikat terjesszék. Három ismertetőjegyük van, amiből biztosan fölismerhetők: a skolasztikus filozófiai módszer elvetése, a szentatyák és a hagyomány, valamint az Egyházi Tanítóhivatal megvetése. Jellemző módszerük még, hogy azokat a katolikusokat, akik hűséggel kitartanak az Egyház hagyományos tanítása mellett, a legnagyobb rosszakarattal és epésséggel támadják. Ha kiderül, hogy ellenfelük náluk képzettebb és okosabb, akkor azt agyonhallgatják és igyekeznek ellehetetleníteni. Felmagasztalják azokat, akik az ő véleményüket osztják: minél merészebben forgatja ki valaki a régi, kipróbált tanokat és módszereket, a Tanítóhivatalt, ők annál bölcsebbnek, annál nagyszerűbb újítónak tartják.
A szemináriumokban és az egyetemeken – írja a Szentatya – elhódítják a legjobb és legfontosabb tanári állásokat, és így megmételyezik és átalakítják a tanszékeket. Előszeretettel oktatják a biblikus tárgyakat, a történetírás területén pedig „bizonyos nyílt gyönyörrel hozzák felszínre azt, ami látszólag foltot vet az Egyházra”. A népi hagyományokat, a vallásos szokásokat el akarják törölni, a szent ereklyéket kicsúfolják vagy hiteltelennek nyilvánítják. – És mindeközben meg vannak győződve arról, hogy Isten és az Egyház iránti szent kötelességüket teljesítik.
3.
Az enciklika harmadik részében X. Piusz a modernista terjeszkedés visszaszorítása érdekében „gyógymódokat” ajánl püspöktestvérei figyelmébe, valamint szigorú rendszabályokat ír elő. Elrendeli, hogy a szemináriumokban mindenütt a skolasztikus bölcseletet tegyék a tanulmányok alapjává. Ez a filozófiai alapképzés és Aquinói Szent Tamástanítása vértezi majd fel a klerikust a modernizmus tévelygéseivel szemben. Ha egy teológiai tanárról kiderül, hogy modernista eszméket vall vagy azokkal szimpatizál, azt el kell mozdítani hivatalából. A püspökök bölcsen és erélyesen, éberséggel és szigorral járjanak el a könyvek, folyóiratok, napilapok kiadásának engedélyezése körül: a cenzori intézmény nagyon ajánlandó, és amelyik egyházmegyében még nincs, ott fölállítandó.
Mivel a modernisták a kongresszusokat és a nyilvános gyűléseket igen kedvelik, tanaik terjesztésében előszeretettel használják, a püspökök csak ritkán engedjék meg, hogy a papok gyűléseket tartsanak. Elrendeli még a pápa, hogy minden egyházmegyében álljon föl egy tanács (consilium a vigilantia), melynek tagjai arra ügyelnek, hogy az adott területen lappanganak vagy terjednek-e újfajta tévelyek, azaz a modernista eszmék. Ennek a tanácsnak kötelessége a püspököt értesíteni, hogy az a gyógyítás módjáról kellő időben gondoskodhassék.
Enciklikája végén a Szentatya azt is előrevetíti, hogy ezt a megnyilatkozást az Egyház ellenségei föl fogják használni azon régi rágalom fölújítására, mely szerint az Egyház a fejlődésnek, az emberiség haladásának és a tudománynak kérlelhetetlen ellensége. Végül az Úr és az Ő édesanyja oltalmát kéri: „… tinektek, Tisztelendő Testvérek, akiknek munkájában és buzgalmában erősen bízunk, teljes lelkünkből kívánjuk a menny bőséges világosságát, hogy a mindenünnen becsúszó tévelyektől fenyegetett lelkek viszontagsága közt meglássátok, mi a teendőtök és teljes erővel, szilárdsággal teljesítsétek, amit kötelességeteknek ismertek föl. Segéljen benneteket hatalmával Jézus Krisztus, a mi hitünknek szerzője és mestere; segéljen könyörgésével és segedelmével a Szeplőtelen Szűz, minden eretnekség eltiprója”.
A modernizmust, mivel minden eretnekség foglalata, nem győzheti le más, csak a Szűzanya, minden eretnekség eltiprója.
A modernizmus gyökerei
A pápa által kárhoztatott gondolati rendszer sokféle, látszólag összefüggéstelen elemből épül fel. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk és mintegy „katalogizáljuk” ezeket az elemeket, megértjük, hogy itt egy sok évszázadon áthúzódó, különböző formákban, álruhákban újra és újra felbukkanó eszmekörről van szó. Az agnoszticizmus, az immanentizmus és az evolucionizmus következetes alkalmazása a vallás vonatkozásában oda vezetett, hogy Isten mindinkább háttérbe szorul – persze, közben folyamatosan hivatkozunk Rá -, és egyre inkább az ember, az egyén, az individuum és az ő szükségletei kerülnek előtérbe. A vallási közömbösség, mely a „minden vallás egyformán jó az embernek” szinkretista alapelvből sarjad ki, lassanként minden vallás megvetéséhez vezet. Így egy antropocentrista, vagy más szóval humanista világnézethez jutunk, amelynek alapelve az ókori filozófus, Protagórász (Kr.e 480-410) híres mondása: „Minden dolgok mértéke az ember: a létezőké, hogy léteznek, a nem létezőké, hogy hogyan nem léteznek”. És ugyancsak az ő bölcseletében találkozunk először azzal az agnosztikus hozzáállással, amelyre a modernisták építették rendszerüket: „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való tudást: láthatatlanságuk és az emberi élet rövidsége”.
A modernizmus egyik alapelve és módszere a hit és a tudomány, a vallás és a filozófia szétválasztása, illetve ennek szükségessége. X. Piusz enciklikája bőven kifejti, hogy miért tartják fontosnak a modernisták ennek hangoztatását és milyen következményekkel jár mindez. Azonban ne gondoljuk, hogy ez valami eredeti ötlet a részükről. A középkor arab filozófusa, Averroes (1126-1198) már föllépett ezzel az igénnyel. Leghíresebb és legnépszerűbb állítása az ún. „kettős igazság” (veritas duplex) tétele volt, mely szerint a hit igaz a maga területén, és az ész (tudomány) is a magáén. Hogy a kettő nem ütközik össze, annak az az oka, hogy a hit „nem ésszerű”. Ugyanarra a kérdésre vonatkozóan igaz lehet egy vallásos és egy ettől eltérő tudományos magyarázat is. Averroes azt állította, hogy Isten léte semmiképpen sem igazolható észérvekkel, a keresztény vallás igazsága racionálisan nem bizonyítható, tehát a változékony ember nem ismerheti meg a változékony Istent.
Az arab filozófus tanait a 15.-16. századi padovai egyetemen is oktatták, s akiket manapság „reneszánsz humanistáknak” nevezünk, azok közül sokan ennek az egyetemnek a hallgatói voltak. Egyik közülük a középkor végén élt Nicolaus Cusanus (1401-1464) bíboros. Cusanus „kvázi panteista” (Molnár Tamás kifejezése) nézetrendszere szerint az ember érzékeivel képtelen behatolni a dolgok természetébe, ezért elméjére támaszkodva kell megalkotnia azok kezelhető képét. Isten létezik, de kizárólag embereken és tárgyakon keresztül képes megnyilvánulni. Isten az ellentétek összessége: egyszerre a legnagyobb (maximum) és legkisebb (minimum) is, minden dolog mértéke. „Minden, ami valahogyan létezik vagy létezhet, eredetileg (Istenbe) magába van belesűrítve, és minden, ami már megteremtetett vagy teremtett lesz, abból bontakozik ki, amiben benne foglaltatott.” Cusanusnál Isten úgy fogható fel, mint a véges dolgokban immanensen benne rejlő végtelenség. Minden teremtmény ”Istenben bennfoglaltatottként Isten, amint a világ teremtésében világ”. A végtelen a végesbe van zárva.
Újabb évszázadot lépve az időben a 16. századhoz jutunk, amelyet előszeretettel hívnak „a reformáció évszázadának”. Luther, Kálvinés Zwingli neve elválaszthatatlanul összeforrott az Egyház szétszakításának ezzel a korszakával. A protestantizmus, amely velük megjelent és kifejlődött, megint csak az agnosztikus gondolatnak a gyümölcse. Mert ha a természetfeletti világot és Istent önmagában, objektív módon nem ismerhetjük meg, hiszen Ő teljesen más, mint mi (totaliter aliter), akkor csak szubjektíven, az egyén értelme által újrateremtve tudjuk megismerni. Márpedig a vallási szubjektivizmus megjelenése Luther Márton nevéhez köthető: Isten nem az Egyházban van, hanem a Szentírásban, mert az az Ő szava és ezt mindenkinek magának kell fölfedezni! Ha tehát meg akarjuk őt ismerni, olvasni kell az Írást: így lett a Biblia szabadon olvasható, értelmezhető, magyarázható és kutatható minden ember által. Így kerekedett az emberi ész, a szubjektum Isten kinyilatkoztatott szava fölé. A protestantizmus ezért csak az egyéni meggyőződésen alapuló személyes (immanens) hitet ismeri el vallásként: a hit a szívből jön, nincs szükség közvetítőre Isten és ember között. A szubjektivizmusból következik az is, hogy a reformációt nem úgy tekintik, mint egy bevégzett eseményt, hanem állandó feladatot. Ez adja egyben a protestantizmus változékonyságát is, amelyből aztán az idők során szekták sokasága keletkezett.
Az agnoszticizmus és az immanentizmus nászából született vallási szubjektivizmus végső következtetéseit azonban egy „világi” társaság, a szabadkőművesség vonta le. A páholy fölaprózott és gondosan rejtegetett céljainak végén az áll, hogy az emberiséget nem csak a Krisztus alapította Egyház tekintélye alól, hanem mindenféle tekintély alól, tehát a Teremtő és Gondviselő Isten tekintélye alól is föl kell szabadítani. A páholy hitvallása szerint a világ középpontjában az ember áll, aki független és öncél. Független értelmi tekintetben, mivel nincs objektív igazság, tehát az ész az igazság(ok) fölött áll. Független vallási és erkölcsi tekintetben is, mert a szabadkőművességnek tételes vallása nincs: tagjai lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartja, olyan vallást követnek, amilyent akarnak. Ez viszont a közömbösség maga: nem kell Teremtő, nem kell Megváltó, az erény és a bűn csak nézőpont kérdése (relativizmus). A szabadkőművesség nem tagadja Istent, hanem kikapcsolja a világ folyásából (deizmus). Független társadalmi tekintetben is: politikai ideológiája a liberalizmus és a szocializmus, az állam nem a mindenható akaratából áll fönn, hanem az ember, illetve a nép akaratából, így szükségképpen laikus és szekuláris. És addig áll fönn, ameddig a nép meg nem változtatja azt.
Így érkezünk el a 18. század végéhez ésImmanuel Kant (1724-1804)filozófiájához. Kantot gyakran nevezik a protestantizmus filozófusának, mert a 18. század közepétől kibontakozó új, „felvilágosult” protestantizmus az ő filozófiáján keresztül vette át ismét a szellemi világ vezetését. Kant az ész autonómiáját hirdeti, afölött nincs semmi, ami korlátozhatná. Kant konzekvens racionalista, de egyúttal antidogmatikus és antiintellektualista is. Meg van győződve, hogy a spekulatív ész nem képes a vallásos hitet megfelelő bizonyítékokkal alátámasztani, hiszen a tudomány nem emelkedhet túl az empirikus világon. Ugyanakkor határozott védője egy praktikus „észhit” szükségességének. Az istenhit így nem az ész által bebizonyítható elmélet, hanem erkölcsi bizonyosság, amely teljesen a tudományos megismerés területén kívül fekszik. A felvilágosult humanizmus képviselőjeként Kant is meg volt győződve arról, hogy küszöbön áll az eszményi társadalom, ám ennek eljövetelét a maradi vallásosság akadályozza.
Három híres műve (Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, 1785; A gyakorlati ész kritikája, 1788; A vallás a puszta ész határain belül, 1793) összefoglalja e „maradi vallásosság” jellemzőit: 1. a „papi vallás” – vagyis a katolicizmus – tele van az elme számára elfogadhatatlan hiedelmekkel, 2. van egy „természetes vallás”, amely minden felekezeti vallás gyökere és közös nevezője, valamint 3. hogy Isten az ember lelkiismeretében van (immanens!), és így a lélekkel együtt változik. Márpedig ha ez így van, akkor gyakorlatilag nem létezhet objektív, abszolút igazság, mert minden egyénfüggő vagyis relatív. És még egy dolog szükséges, hogy a kanti és modernista gondolkodás rokonságát megvilágítsuk. „A gyakorlati ész kritikája” című munkájában az emberi cselekvést vizsgálja: szerinte az emberi cselekvés szférájában találhatunk bizonyosságot, olyan dolgokra, mint az akarat szabadsága, a lélek halhatatlansága vagy Isten létezése. Kant gondolkodásában a cselekvés messze a tudás, az intellektus fölött áll. Így gondolják ezt a modernisták is, akik szerint a dogmák önmagukban semmilyen értékkel nem bírnak, legfőbb jelentőségük abban rejlik, hogy az erkölcsi magaviselettel kapcsolatban irányjelzéseket és javaslatokat hordoznak.
Ez a fajta szubjektivizmus a modern filozófiák és újkori eretnekségek alapkövévé vált, és tovább terjedt Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)filozófiájával. Hegel „személyében jött létre az első zavartalan kapcsolat a kereszténység és a humanista hagyomány között. Hegel keresztény volt, lutheránus és büszkeséget érzett emiatt (Molnár Tamás). Számára azonban Isten nem személyes lény volt, hanem a „világszellem” folyamatos és egyre növekvő öntudatra ébredése. Ő és követői arra vállalkoztak, hogy a személyes és transzcendens Istent a történelem immanens mozgatójává alakítsák. (Isten=világszellem=személytelen történelemmozgató). A vallás a világszellem önközlése és a róla való gondolkodás képzetek segítségével.
Hegel rendszere – kétértelmű megfogalmazásai ellenére – teljességgel ateista. „Isten” csupán azon legjobb tulajdonságok kivetítése, amelyekkel az ember már akkor is rendelkezett, amikor a „világszellem” még csak félig ébredt öntudatára benne. Mégis, Hegel gondolatrendszere megragadj a keresztényeket, hatása alá kerülnek és igyekeznek kiegyezni vele. Mert elhiszik, hogy „demitologizálni” kell a kereszténységet, elválasztva a történelem Jézusát a hit Krisztusától. Korunk embere jobban hajlik arra, hogy önmagát tartsa az igazság végső forrásának, a „bennük rejtőző Isten” szószólójának. Azt hiszi, hogy az isteni nem rajtunk kívül van, konkrétan létező lényként (személyes és változatlan Isten), hanem a lelkünkben, s így változásnak van alávetve. (VisszautalunkRudolf Bultmannra, akinek eszmerendszerére fentebb hivatkoztunk: a krisztusi üzenet a lényeg, amely egyetemes és az egész emberiséghez szól, s nem a megjelenési forma.) És itt érkezünk el napjaink teológiájához, helyesebben a „teológiák divatjához”.„Innen ered a remény teológiájának, a forradalom teológiájának, a felszabadítás teológiájának a divatja, amelyek csak a folyamatteológia alfajai. Maga a folyamatteológia pedig a hegeliánus (dialektikus) kibontakozó Világszellem származéka”(Molnár Tamás).
Hegel iskolájának követői Marx, Darwin és Nietzsche és a többiek mind ugyanarra a következtetésre jutnak: A nagykorúvá vált embernek nincs szüksége többé Isten „gyámkodására” ahhoz, hogy a világot önmaga számára megmagyarázza. Tehát az Isten az ember számára halott.
A modernizmus következményei
Előttünk áll tehát a Szent X. Piusz által modernistának nevezett gondolat vázlatos fejlődése. Láttuk, hogy az idea nem a 19. század végén született, és hogy egyáltalán nem eredeti „ötleten” alapul. Csupán az, aminek a Szentatya nevezte: minden korábbi, a Teremtő Isten tekintélyét eltörölni akaró, ha úgy tetszik eretnek filozófia foglalata, sűrítménye.
A nagy pápa a „Pascendi” enciklikát és az Antimodernista eskütdárdaként döfte a modernista kígyó testébe, amelyen így komoly sebet ejtett – de elpusztítani ne tudta. A kígyó felszisszent és visszahúzódott barlangjába. A pápa megmentette az Egyház lelkét – ma már tudjuk, körülbelül ötven esztendőre. Mert amikor 1958. október 9-én XII. Piusz visszaadta angyali lelkét a Teremtőnek, átszakadtak a gátak, az atyai szigorral és gondoskodással fölállított korlátok ledőltek: a modernizmus kígyója kiszabadult ketrecéből és fejét fölszegve megindult, hogy átvegye a hatalmat az Egyházban, hogy átalakítson és a megújulás jelszavával deformáljon mindent, amit a katolikus tanításban pápák sora óvott és védett.
Ebben a rövid dolgozatban természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy a modernizmusból adódó elméleti következtetéseket és gyakorlati következményeket mind számba vegyük, de azért utalni szeretnénk arra, hogy a teocentrikus, tételes vallás helyébe állított emberközpontú, „humanitárius” vallás (vö. Loisy) és a modernizmussal megfertőzött kereszténység ugyanarról a tőről fakadnak. Ez a kereszténység maga is humanista, a transzcendenciát az immanenciával cseréli föl és az embert, mint abszolút lényt dicsőíti: az ember szükségletei és jogai állnak gondolkodásának középpontjában. Ennek a teológiai alapja pedig egy gyalázatos csúsztatás, amelyet a modernisták (és a neomodernisták) szinte észrevétlenül, ám folytonosan elkövetnek: fölcserélik a Főparancs két tételét. „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben? Jézus így felelt: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,36-40). Csodálatos szavak, amelyek pontosan megmondják, mit jelent kereszténynek lenni.: szeresd a teremtő Istent, imádd, s így szeretni tudod majd embertársadat is.
Mit mondanak ezzel szemben a modernisták? – Valóban szeretni kell Istent – de Isten láthatatlan, hiszen lélek. Hogyan szerethetünk egy láthatatlan lelket? Ez szinte lehetetlen. Amit viszont könnyen megtehetünk, az az embertárs szeretete és szolgálata. Pontosan ez az a mód, ahogyan Isten iránti szeretetünket kimutathatjuk: a felebarát szeretetén keresztül. – Ez az okoskodás ugyanarra szintre emeli a két parancsot, holott az Úr Jézus világosan megmondotta: Isten szereteténél nincsen nagyobb parancs. Ez az első és legfontosabb. Itt hierarchia van, de a modernista gondolkodás eltörli a hierarchiát – annak érdekében, hogy valamiféle ködös szociális igazságosság örve alatt az Istennel való egyesülés helyére „az ember szolgálata” léphessen. A gőg, a kevélység kerekedik felül, amely e „humanista ellenvallás” uralmát igyekszik az élet minden területére kiterjeszteni.
Az Egyház vonatkozásában ez azt jelenti, hogy „az őrjöngő újítók kritikai szelleme az egész egyházi rendszert elítéli…, amelyben csak tévedéseket és hibákat, alkalmatlanságot és melléfogást látnak. Ha semmi sem történik, ami mérsékelné e folyamatot, akkor egy, a miénktől teljesen különböző Egyház hipotézisével kell szembesülnünk. A jövő Egyházáról esik szó, amelyben az engedelmesség minden köteléke, a személyes szabadság minden korláta, valamint az összes szakrális jellegű forma eltöröltetik.” (VI. Pál pápa beszéde 1970. január 7-én.)
A II. Vatikáni zsinat óta eltelt negyven év alatt „a miénktől teljesen különböző Egyház”, amiről VI. Pál beszélt, majdnem meg is valósult: már nem hipotézis többé. A „szilaj újításvágy” (X. Piusz), amely az Egyházon belüli reformátorokat jellemzi, rabul ejtett mindent, ami csak van a katolicizmusban: a liturgiát, az egyházfegyelmet, a papképzést, a lelkigondozást, a pasztorációt, a missziókat, a gondolkodásmódot, a beszédstílust, a társasági viselkedést és az öltözködést. A katolikus hívők ettől előbb zavarodottá, majd tanácstalanná, végül megosztottá váltak: a reménytelenségbe hanyatló tanbeli, fegyelmi és liturgikus zűrzavar elborítani látszik az üdvösség bárkáját. A vallási közömbösség és a hitehagyás, a fogyasztói szemléleten alapuló gyakorlati materializmus általánosan elterjedt: hívők milliói fordultak el az Egyháztól, a szentmisétől, 1965 óta több mint nyolcvanezer pap hagyta el hivatását. A laikusok többsége nem hisz már Krisztus valóságos jelenlétében az Eucharisztia színei alatt, sem a feltámadásban, a gyónások száma drasztikusan csökkent, a válások száma megsokszorozódott. Mindezeknek a jelenségeknek a gyökere véleményünk szerint a hatalomra jutott neomodernizmus: „jószándékú” aktivitásában mindenáron humanizálni akarja az „életidegen”, „triumfalista”, „áporodott levegőjű” Egyházat, hogy alkalmazkodjék a modern világ új kihívásaihoz. Ez a minden áron való alkalmazkodás pedig nem más – Jacques Maritain szavait használjuk -, „mint térdre borulás a világ előtt”. A világ előtt, amelynek fejedelme a hazugság atyja és gyilkos kezdettől fogva (vö Jn 8,44).
A modernizmus filozófiai és teológiai gondolatrendszere sajnos még nem a múlté. ma is jelen van és működik. A már idézett VI. Pál pápa kétségbe esett a rombolás láttán és elítélte az eszmerendszert, mint „a legveszélyesebb forradalmat, amellyel az Egyháznak valaha is szembe kellett néznie”. „úgy hittük – jegyzi meg 1972. június 29-én elhangzott beszédében -, hogy a II. Vatikáni Zsinat után az Egyház történetének napfényes időszaka köszönt ránk. Ehelyett a keresés és a bizonytalanság felhői, viharai és sötétsége jött. Néhány repedésen keresztül a Sátán füstje beszivárgott az Isten Templomába.”
VasiHazafi.hu
AZ ANTIMODERNISTA ESKÜ
Szent X. Piusz pápa rendelte el 1910. szeptember elsején minden pap valamint filozófiai és teológiai professzor számára. El lett törölve 1967-ben VI. Pál pápa által.
„Én ... szilárdan magamévá teszem és elfogadom mindazt a definíciót[1], amelyet az egyház tévedhetetlen tanítóhivatala előterjesztett, különösen azokat az alapvető igazságokat, amelyek ellentétesek korunk tévedéseivel.
Mindenekelőtt vallom, hogy Isten, minden lény kezdete és végcélja, bizonyossággal megismerhető az ész természetes fényével a teremtett világból (v. ö. Róm 1,20), mint ok az okozataiból, és ennélfogva a létezése is bizonyítható.
Másodszor, elfogadom és elismerem a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis az isteni cselekedeteket, különösen a csodákat és a jövendöléseket, mint a keresztény vallás isteni eredetének legbiztosabb jeleit, és azt tartom, hogy ugyanezek a bizonyítékok alkalmasak minden kor minden emberének értelmi meggyőzésére, még a mi korunk embereit is beleértve.
Harmadszor, ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az egyházat, a kinyilatkoztatott ige őrzőjét és tanítóját a valódi és történelmi Krisztus személyesen alapította, amíg közöttünk élt, és az egyház Péterre, az apostoli hierarchia vezetőjére és utódaira épül az idők végezetéig.
Negyedszer, őszintén azt tartom, hogy a hit tanítása az apostoloktól az ortodox atyákon keresztül számunkra pontosan ugyanolyan értelemben és mindig ugyanazon jelentéssel lett átadva. Ezért teljességgel elutasítom azt az eretnek téves értelmezést, hogy a dogmák a fejlődésük során más jelentést vesznek fel, olyant, ami különbözik attól, amit az egyház korábban tartott. Elítélek minden olyan tévedést is, amely szerint a Krisztus jegyesének gondos őrzés végett átadott isteni letétemény helyett egy filozófiai kitalálás, vagy az emberi tudat alkotása létezik, amelyet az emberi igyekezet fokozatosan fejlesztett és fog fejleszteni vég nélkül.
Ötödször, bizonyossággal igaznak tartom és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzelem, amely a tudatalatti mélyéből a szív ösztönzésére és az erkölcsiségre nevelt akarat hatására tör fel, hanem a hit a külső forrásból hallás által befogadott igazsághoz való valódi értelmi hozzájárulás. Ezen hozzájárulás által a legmagasabb rendű módon igaz Isten tekintélye miatt igaznak hiszem azt, amit a személyes Isten, a Teremtőnk és Urunk kinyilatkoztatott és tanított.
Továbbá kellő tisztelettel alávetem magam mindannak, és teljes szívvel csatlakozom mindahhoz az elítéléshez, deklarációhoz és előíráshoz, amiket a Pascendi enciklika és a Lamentabilidekrétum tartalmaz, különösen, ami arra vonatkozik, ami mint dogmatörténet ismeretes. Elutasítom azok tévedését is, akik azt mondják, hogy az egyház által tartott hit ellentmondhat a történelemnek, és hogy a katolikus dogmák, abban az értelemben, ahogy azokat most értik, összeegyeztethetetlenek a keresztény vallás eredetének realisztikusabb szemléletével. Elítélem és elutasítom azok véleményét is, akik azt állítják, hogy egy művelt keresztény kettős személyiséggel rendelkezik — egy hívő ember, és ugyanakkor egy történész személyiséggel, mintha megengedhető lenne egy történész számára, hogy olyan dolgokat tegyen magáévá, amelyek ellentmondanak a hívő ember hitének, vagy olyan premisszákat[2] szögezzen le, amelyek, ha nem is közvetlen tagadásai a dogmáknak, olyan következtetésekre vezethetnek, hogy a dogmák tévesek, vagy kétségesek. Hasonlóképpen elutasítom a Szentírás megítélésének és értelmezésének azt a módszerét is, amely az egyház hagyományától, a hit analógiájától[3] és a Szentszék normáitól függetlenül magáévá teszi a racionalisták téves értelmezéseit, és okos mérlegelés, illetve fenntartás nélkül alkalmazza a szövegkritikát, mint egyedüli és legfőbb normát. Ezenkívül elutasítom azok nézetét, akik azt mondják, hogy egy történeti-teológiai témáról előadást tartó vagy író professzornak először el kell tekintenie minden előzetesen megfogalmazott nézettől a katolikus hagyomány természetfölötti eredetével vagy azzal az isteni ígérettel kapcsolatban, hogy Ő segít megőrizni minden kinyilatkoztatott igazságot mindörökre. Azt is elutasítom, hogy a professzornak ezután minden egyes egyházatya írásait egyedül tudományos elvek alapján kell értelmeznie, kizárva minden szent tekintélyt, és ugyanolyan szabad ítélettel, ami közös minden átlagos történelmi dokumentum vizsgálatában.
Végül kijelentem, hogy teljes mértékben elutasítom a modernisták tévedését, akik azt állítják, hogy nincs semmi isteni elem a szenthagyományban, vagy ami sokkal rosszabb, azt mondják, hogy van isteni elem, de panteisztikus értelemben. Ennek következtében a szenthagyományból semmi más nem maradna, mint az a puszta, egyszerű tény — ami a történelem átlagos tényeihez hasonló —, miszerint az emberek egy csoportja a saját munkája, képzettsége és tehetsége segítségével a későbbi korszakokon át folytatta azt az iskolát, amelyet Krisztus és az apostolai elkezdtek. Azután szilárdan hiszem és utolsó leheletemig elfogadom az egyházatyák hitét az igazság karizmájában, amelyet a jelenben, a jövőben mindig a püspöki hatalom apostoloktól származó öröklődése biztosít. Ennek célja az, hogy a dogma ne legyen átszabható annak megfelelően, ami az egyes korok kultúrájához képest jobbnak és megfelelőbbnek tűnik, hanem az apostolok által kezdettől fogva hirdetett igazságról sohase higgyék, hogy megváltozhat, sohase érthessék azt semmilyen más módon.
Ígérem, hogy mindezeket a hitcikkelyeket hűségesen, teljes egészükben és őszintén meg fogom tartani, és sértetlenül megőrzöm, és semmiképpen nem térek el tőlük sem a tanításban, sem más módon, sem szóban, sem írásban. Így ígérem, így esküszöm, Isten engem úgy segéljen!”
(Ford.: Tudós-Takács János)
Megjelent:
Szittyakürt
47. évfolyam, 9. szám, 7. oldal
2008. szeptember
IUSIURANDUM CONTRA ERRORES MODERNISMI
[Ex Motu proprio «Sacrorum antistitum», 1. Sept. 1910.]
S. PIUS PAPA X
Ego ... firmiter amplector ac recipio omnia et singula, quae ab inerranti Ecclesiae magisterio definita, adserta ac declarata sunt, praesertim ea doctrinae capita, quae huius temporis erroribus directo adversantur.
Ac primum quidem: Deum, rerum omnium principium et finem, naturali rationis lumine per ea quae facta sunt, hoc est, pervisibilia creationis opera, tamquam causam per effectus, certo cognosci, adeoque demonstrari etiam posse, profiteor.
Secundo: externa revelationis argumenta, hoc est facta divina, in primisque miracula et prophetias admitto et agnosco tanquam signa certissima divinitus ortae christianae religionis, eademque teneo aetatum omnium atque hominum, etiam huius temporis, intelligentiae esse maxime accommodata.
Tertio: firma pariter fide credo Ecclesiam, verbi revelati custodem et magistram, per ipsum verum atque historicum Christum, cum apud nos degeret, proxime ac directo institutam eandemque super PETRUM, apostolicae hierarchiae principem, eiusque in aevum successores aedificatam.
Quarto: fidei doctrinam ab Apostolis per orthodoxos Patres eodem sensu eademque semper sententia ad nos usque transmissam, sincere recipio; ideoque prorsus reicio haereticum commentum evolutionis dogmatum, ab uno in alium sensum transeuntium, diversum ab eo, quem prius habuit Ecclesia; pariterque damno errorem omnem, quo, divino deposito, Christi Sponsae tradito ab eaque fideliter custodiendo, sufficitur philosophicum inventum, vel creatio humanae conscientiae, hominum conatu sensim efformatae et in posterum indefinito progressu perficiendae.
Quinto: certissime teneo ac sincere profiteor, fidem non esse caecum sensum religionis e latebris subconscientiaeerumpentem, sub pressione cordis et inflexionis voluntatis moraliter informatae, sed verum assensum intellectus veritati extrinsecus acceptae ex auditu, quo nempe, quae a Deo personali, creatore ac Domino nostro dicta, testata et revelata sunt, vera esse credimus, propter Dei auctoritatem summe veracis.
Me etiam, qua par est, reverentia subicio totoque animo adhaereo damnationibus, declarationibus, praescriptis omnibus, quae in Encyclicis litteris «Pascendi» et in Decreto «Lamentabili» continentur, praesertim circa eam quam historiam dogmatum vocant.
Idem reprobo errorem affirmantium, propositam ab Ecclesia fidem posse historiae repugnare, et catholica dogmata, quo sensu nunc intelliguntur, cum verioribus christianae religionis originibus componi non posse.
Damno quoque ac reicio eorum sententiam, qui dicunt christianum hominem eruditiorem induere personam duplicem, aliam credentis, aliam historici, quasi liceret historico ea retinere, quae credentis fidei contradicant, aut praemissas adstruere, ex quibus consequatur, dogmata esse aut falsa aut dubia, modo haec directo non denegentur.
Reprobo pariter eam Scripturae sanctae diiudicandae atque interpretandae rationem, quae, Ecclesiae traditione, analogia fidei et Apostolicae Sedis normis posthabitis, rationalistarum commentis inhaeret, et criticen textus velut unicam supremamque regulam haud minus licenter quam temere amplectitur.
Sententiam praeterea illorum reicio, qui tenent, doctori disciplinae historicae theologicae tradendae aut iis de rebus scribentiseponendam prius esse opinionem ante conceptam sive de supernaturali origine catholicae traditionis, sive de promissa divinitus ope ad perennem conservationem uniuscuiusque revelati veri; deinde scripta Patrum singulorum interpretanda solis scientiae principiis, sacra qualibet auctoritate seclusa, eaque iudicii libertate, qua profana quaevis monumenta solent investigari.
In universum denique me alienissimum ab errore profiteor, quo modernistae tenent in sacra traditione nihil inesse divini, aut, quod longe deterius, pantheistico sensu illud admittunt, ita ut nihil iam restet nisi nudum factum et simplex, communibus historiae factis aequandum: hominum nempe sua industria, solertia, ingenio scholam a Christo eiusque Apostolis inchoatam per subsequentes aetates continuantium.
Proinde fidem Patrum firmissime retineo et ad extremum vitae spiritum retinebo, de charismate veritatis certo, quod est, fuit eritque semper in episcopatus ab Apostolis successione ; non ut id teneatur, quod melius et aptius videri possit secundum suam cuiusque aetatis culturam, sed ut nunquam aliter credatur, nunquam aliter intelligatur absoluta et immutabilis veritas ab initio per Apostolos praedicata.
Haec omnia spondeo me fideliter, integre sincereque servaturum et inviolabiliter custoditurum, nusquam ab iis sive in docendo sive quomodolibet verbis scriptisque deflectendo. Sic spondeo, sic iuro, sic me Deus adiuvet et haec sancta Dei Evangelia.
[1] Az egész egyház számára, a legfőbb pásztori tekintéllyel kimondott, a hit dolgaira vonatkozó, végleges meghatározás, vagyis dogma (a ford).
[2] Premissza: a szillogisztikus következtetés fő- és altétele, amelyekből a következtetés következik (a ford.).
[3] Hit analógiája: a szentírási szövegeket a hitigazságokkal összhangban kell értelmezni (a ford.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése